Lemez - Nőerő - Három poplemez

  • - minek -
  • 2010. december 16.

Zene

Mindhárman lenyűgöző és bájos, sőt a maguk nemében karizmatikus női előadók - akad köztük befutott sztár és több mint reményteli első lemezes is. Albumaik többé vagy kevésbé visszautaztatnak a múltba, miközben egyik vagy mindkét lábukkal a jelenben maradnak - persze a végeredmény mindannyiuknál más és más.

DUFFY: ENDLESSLY Aimée Ann Duffy tavalyelőtti bemutatkozó albumával, a bájos (s persze ellentmondásos) Rockferryvel a háta mögött rögvest díjakkal elhalmozott szupersztár lett: a második albumnál ilyenkor még felfokozottabb a kíváncsiság. Nos, az első albumot domináló Butler-McAlmont duó távozása után a szerző/producer Albert Hammondra, no és persze a keverésért felelős, több számban társproducer Stuart Price-ra (alias Jacques Lu Cont) támaszkodó Duffy erre egy afféle biztonsági lemezzel rukkolt elő.

Az elektropop felé sandító, kicsit robotisztikus diszkószámmal (My Boy) indít, azután persze jönnek a retro-soul álklasszikusok, voltaképpen lélekmelengető tónusban. A fő slágernek szánt Well Well Well leginkább az 1990 körüli eurodiszkóra jellemző egyszerű breakbeat alapokat idézi (nehogy már valaki még egyszer a Snap!-et juttassa az eszembe!), a Don't Forsake Me legalább visszautal a hatvanas évek ideálnak tekintett soul (northern soul) hangzására, az Endlessly viszont inkább Patsy Cline-ra, mintsem Dusty Springfieldre kacsint. A vonósokkal megtámogatott retro-balladai blokk amúgy most is erős, bár a második albumot hallgatva még feltűnőbb, hogy az aranyos, kedves, a művésznő jellegzetes orgánumával átlelkesített dalok továbbra is a leckekönyvet mondják fel. Az album titkos slágere, a Love-struck funk-soul diszkója inkább már Kylie-t villantja fel mint következő példaképet - amit néha még a hanghordozás is alátámaszt. Ennél azért már a Girl bájos blődlije is biztatóbb, ahogy a Hard For The Heart is perfekt, bár kiszámíthatóan melankolikus zárás. Érdekes, bőven a kellemesség határain belül maradó, sokszor meghallgatható poplemezt kapunk tehát Duffytól, amelyből azonnal kihallani az orientációs problémákat. Azért kár letörnünk: ha valakiben, hát az acélos akaratú walesi bárdnőben érdemes bíznunk; ő aligha fog eltűnni a süllyesztőben, northern soul revival ide vagy oda. (A&M/Universal, 2010) *** és fél

ROBYN: BODY TALK PT. 3 Kedvenc svéd diszkódívánk harmadjára - két korábbi, lapunkban is méltatott minialbumát mintegy megfejelve - egy lakonikus, ötszámos, még minibb lezárást adott ki a kezéből - a három együtt viszont bőven kitesz egy hagyományos dupla albumot (vagy ha tetszik, CD-t).

A korábban (a Body Talk Pt. 2-n) akusztikus verzióban megismert Indestructible ezúttal teljes elektro-diszkó pompájában tündököl: hideg robotalap és meleg énekhang, öntudat és melankólia pontosan, patikamérlegen adagolva. A Time Machine ha lehet, még rigidebb, katonásabb kezdet után egy önfeledt-gátlástalan diszkóbombává evolvál, a nyolcvanas évekből ránk köszönő Call Your Girlfriend pedig először juttathatja eszünkbe annak az időnek a reményteljes diszkócsillagát, bizonyos Madonnát. A Get Myself Together és pláne a szinte már ars poetica-szerű Stars-4-Ever hideg precizitással segíti hozzá a hallgatót, hogy alig tizenvalahány percnyi zenehallgatás után a képzeletbeli diszkógömbbel dekázzon a nagyszoba szőnyegén.

Dicséretesen takarékos hosszúságú dalokat hallgathatunk - a hosszú verziók, no meg a remixek, átértelmezések majd a gondosan adagolt maxiktól várhatók. Ez a mostani ötös nem is törekszik másra, mint hogy megkoronázza az előző kettőt, s egyben az egész lenyűgöző Robyn-jelenség valamiféle kvintesszenciáját nyújtsa. (Konichiwa, 2010) ****

ROSE ELINOR DOUGALL: WITHOUT WHY Az egykori Pipettes-tag - lecserélve a bájos pötytyös dresszt - egészen más irányba indult el. Ehhez elég csak meghallgatni az első szólóalbumát nyitó Start/Stop/Synchro nyolcvanas évekbe visszautazó, a kései Siouxie & The Bansheest, ne adj isten a Pretenderst idéző dinamikus, analóg billentyűhangokkal kísért és nagyon brit gitárzenéjét. A Come Away With Me csilingelő gitárokkal körülölelt csajpopja után úgy érezzük, elkaptuk a fonalat: felfedeztünk egy figyelemre méltón egyedi, jól felismerhető hangot, amely alatt ez esetben nem csupán az orgánumot, de a dalok készre formálásának és előadásának képességét is értjük. S énekelhet ezután lassú, balladisztikus szerzeményt (Find Me Out), finom, folkos beütésű darabot (Third Attempt), kissé borongósan dinamikus, "new wave"-es/posztpunk gitárpopot (Carry On), hangjában mindig ott az finom álomszerűség, amit csak még jobban alátámaszt a dalok kissé szétkent tónusa, no meg a gondos hangszerelés (itt említenénk meg a producer/gitáros Lee Bakert mint első számú hangzásfelelőst). Slágerből sincs hiány: a tényleg megkapó Another Version Of Pop Song például indie/ diszkó klasszikusjelölt, de a To The Sea-t sem kell félteni az újrahallgatástól. A Fallen Over tán már túlontúl is rádióbarát, de a tényleg altató Goodnight vagy a My Holiday kiteszi a pontot a végén. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy a Without Why az év egyik legkedvesebb popalbuma, s egyben egyik kellemes meglepetésének okozója - a biztató kezdetek máris egy újabb énekessztárt sejtetnek. Majd meglátjuk, sikerül-e a metamorfózis, lesz-e a csalogányból arany cserebogár. (Scarlett/Neon Music, 2010) **** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.