Tévésorozat - Kinek jár a second line? - Treme

  • Bori Erzsébet
  • 2011. január 6.

Zene

Akik a szeriális műfaj csúcsteljesítményének látták a Drótot, most újra bejöhetnek a hidegről: megérkezett a Treme. David Simon, a főfő kreatív ismét írásra késztette Eric Overmyert, hozta az állat zenékért felelős Blake Leyh-t, főszerepet adott a McNulty nyomozótársaként és ivócimborájaként emlékezetesen domborító Wendell Pierce-nek (és a jövedelmező hobbiból miniatűr stílbútorokat faragó Lester Freamon nyomozót adó Clarke Petersnek), a 80 perces beetetés (magyarul pilot) rendezőjének pedig felkérte a többszörösen bevált Agnieszka Hollandot. Ahogy a Drótban a baltimore-i terepen otthonosan mozgó emberekre építettek, úgy alapoztak most a New Orleans-i szcénát jól ismerő helyi erőkre, tényfeltáró újságírókra.

Akik a szeriális műfaj csúcsteljesítményének látták a Drótot, most újra bejöhetnek a hidegről: megérkezett a Treme. David Simon, a főfő kreatív ismét írásra késztette Eric Overmyert, hozta az állat zenékért felelős Blake Leyh-t, főszerepet adott a McNulty nyomozótársaként és ivócimborájaként emlékezetesen domborító Wendell Pierce-nek (és a jövedelmező hobbiból miniatűr stílbútorokat faragó Lester Freamon nyomozót adó Clarke Petersnek), a 80 perces beetetés (magyarul pilot) rendezőjének pedig felkérte a többszörösen bevált Agnieszka Hollandot. Ahogy a Drótban a baltimore-i terepen otthonosan mozgó emberekre építettek, úgy alapoztak most a New Orleans-i szcénát jól ismerő helyi erőkre, tényfeltáró újságírókra.

A Treme (ejtsd: kb. fonetikusan) a realizmus újabb diadala az amerikai sorozatiparban. Túlzásoktól azért nem kell tartanunk, az alkotók sorjázás, élcsiszolás és polírozás után teszik elénk a munkadarabot, de az anyag - a helyhatósági korrupciótól a lakáshelyzeten és a közművek állapotán át a biztosítók szemétségéig és a rendőri önkényig - azért benne van. Három hónappal a Katrina hurrikán 2005-ös pusztítása után vagyunk New Orleansben - az HBO tökéletes időzítéssel tette a magyarországi bemutatót három hónappal a vörösiszap-katasztrófa utánra. A Treme szerényebb egzisztenciák, hagyományosan feketék lakta régi negyed a belvárosban, a Mississippi menti francia negyed közvetlen szomszédságában. Borzalmas károkat szenvedett, de lassan visszatér belé az élet, hazaszállingóznak a lakók, és megpróbálják ott folytatni, ahol félbeszakadt.

Mindössze tíz epizódról van szó (bár készül már a második évad), de az első rész még nem igazán fogós. Távolról sem vagyunk meggyőzve arról, hogy közelről is érdekel minket Antoine Batiste, a simlis pozanos (Wendell Pierce), az autistagyanús DJ Davis; a csökött agyú néger indián (Peters); Ladonna eltűnt öccse, akit egy rendőrségi fogdában láttak utoljára a vész napján, és az utána nyomozó ügyvédnő vagy a nehézségekkel küzdő étterem-tulajdonos. A két utcazenész hős, Annie, a hegedűs lány és amszterdami pasija csak később lép színre, hogy az értő turistáknak akár naponta többször is elnyomja a Saints Go Marching int. Ami mégis maradásra ösztökélhet, az Toni, az ügyvédnő irodalomprof és lokálpatrióta férje John Goodman lehengerlő alakításában. Egyelőre hajlunk rá, hogy igazat adjunk a törzsfőnök menő keleti parti dzsessztrombitás fiának vagy a Bernette profot interjúvoló - és provokáló - brit forgatócsoportnak: New Orleans egykor híres zenéje ma már "provinciális és passzé", nagy ünnepei gagyi turistalátványosságok, hagyományos "francia konyhája" valójában tipikus amerikai zsírkoszt. Filmünk nem siet cáfolni mindezt, sőt ravaszul még rá is erősít: a profnak, akinek már a "hubig" szó hallatán is könnyek szöknek a szemébe, csomagolt bolti almás táskát szolgálnak fel a jó nevű étteremben; a minden kereseti lehetőségen kapva kapó Antoine-nal együtt a film zenéje is megrekedni látszik a "second line" szinten, amire jól lehet felvonulva táncolni, vagy koporsót vinni, de ami a zenehallgatást illeti, az sokkal élvezetesebb a New York-i Blue Note dzsesszklubban. Szerencsére a helyi tradíciókat sem meríti ki a menetelés, a Vaughanban például jó a zene, Elvis Costellónak is tetszik, ráadásul ő tudja, ki az a Kermit Ruffins, miközben Kermit még csak nem is hallott Elvis Costellóról. E provincializmus később bomlik csak ki teljes pompájában, midőn Antoine Batiste találkozik a japán jótevővel. De ez már az ötödik rész, aki eljutott idáig, az már régebben, Albert törzsfő fiát is meszsze megelőzve felfedezte magában a törzsökös New Orleans-it.

Nehéz megjósolni, ki, mikor és mitől akad horogra, azt sem tudom pontosan, hogy engem hol kapott el a gépszíj. Az idegesítő Davis talán akkor lett pozitív hős, amikor a hivatalos politika üdítő antitéziseként - egyszemélyes Kétfarkú Kutya Pártként - képviselői kampányt indított "Pot for potholes!" jelszóval (a fű legalizálásával és megadóztatásával tervezett közpénzekhez jutni, többek között útjavításra). Fogasabb kérdés, hogyan válhatott abszolút kedvenccé a lúzer Batiste, de ez már azelőtt eldőlt, hogy az alkotók kidomborították volna addig jól elrejtett erkölcsi erényeit. A zene persze fantasztikus, de nem azon múlik - nem azért nézünk tévésorozatot, hogy zenét hallgassunk. A Treme vonzerejének egyik (kisebb) része a helyszínben és a helyzetben van: New Orleansról és a Katrináról mindenki hallott, így többé-kevésbé bennfentesként követheti az eseményeket. Ez sokat jelent, de végső soron a hősök működtetik a gépezetet: minél több olyan szereplő, akit viszont akarunk látni, akinek érdekel a sorsa.

Simonék megint jól keverik a koktélt: a néző kellő arányban kap dokumentarizmust (ismeretterjesztést), szinte teljes keresztmetszetet New Orleans zenei életéről - vertikálisan a névtelen utcazenészektől a legmagasabban jegyzett helyi és innen elszármazott dzsesszistákig emelkedik a piramis, horizontálisan a stílusirányzatok és műfajok sokaságával találkozunk, úgy tisztán, mint keverve - és jellegzetes figuráiról. Főszereplőből viszonylag kevés van, de egy részük "ingázó": a rokonsága vagy a munkája révén több társadalmi réteggel áll kapcsolatban. A máról holnapra élő, zűrös Davisről például kiderül, hogy felső középosztálybeli családból való; a Treme second line útvonalán fekvő kis kocsmát vezető Ladonna elsőnek beválasztott, amikor muzsikus, ráadásul Antoine felesége lett, de másodszor már jobban megnézte: új férje fogorvos, a sógora bíró, a fekete középosztály oszlopos tagjai; az ügyvéd Toni a rendőrök és serifek köreiben mozog otthonosan; a kitűnő Antoine Batiste pedig allround muzsikus: bluest rögtönöz a traumatológiai váróban, részegen beáll az utcazenészek közé, fúj rúdtáncosok alá a legalja Bourbon Streeten és szmokingos, hoch elegáns, zártkörű partin.

A "second line" kifejezés New Orleansban nyert többszörös értelmet. Jelenti a felvonulásokon a bandát követő népséget, jelenti a sajátos, menetelő táncstílust és a temetések második felvonását. Az első a halott gyászzenével kísért útja a sírig, a második a hozzátartozók - az életben maradottak - megszabadítása a bánat terhétől, és visszavezetése az emberek közé. A Treme nagy kérdése, hogy jár-e second line az életből megfutamodóknak.

Vetíti január 6-tól csütörtökönként a Cinemax este nyolckor; ismétlések hétfőn, illteve a Cinemax2-n pénteken és kedden, továbbá elérhető az HBO OnDemandon.

Neked ajánljuk