EKTOMORF: REDEMPTION Már a tavalyi album után is úgy tűnt, hogy az újabb és újabb tagcseréken átbukdácsoló Ektomorf - amely még mindig a leghíresebb magyar metálegyüttes a világon - keresi az útját: elhagyták a folkos, cigányzenés elemeket, és beléptek a minden meglepetéstől mentes thrashzenekarok táborába. 2010-ben sem tértek vissza a Destroy vagy az Outcast világához, és bár meglepetések most akadnak, ezek szinte mindegyike inkább kellemetlen. A rövid lemez bő fele újra korrekt thrash metal abból a fajtából, amiből egy riffet sem jegyez meg az ember még tizedik hallgatásra sem - bár a Revolution gitárszólója nem rossz, és kiemelkedik a The One is, amelyben Farkas Zoli Danko Jonesszal duettezik: Zoli nyersebb, mélyebb, zsigeribb hangja remek ellentéte Jones most kifejezetten magasnak ható, képzett orgánumának. A lemez másik fele viszont csupa sikertelen kísérlet, kezdve a Sea Of My Misery című félakusztikus, lírai szerzeménnyel, amely annyira erősen hajaz a Nirvanára, hogy azt már nem lehet csak "hatásnak" nevezni. De a fő probléma, hogy bár Farkas Zoli hangja abszolút megfelelő az eddigi lemezek keresetlen thrashéhez, a dallamos éneke nem éppen hallgatóbarát; hasonló a gond a Stigmatized beszédszerű részeivel is. A Cigany című szám egyszerű refrénjével, az "I am the Cigány" hibrid mondat ismételgetésével (s a végén ráadásul a korábbi Gypsy egy részének reprízével) is nehéz mit kezdeni. Az Európa egyik vezető stúdiójában felvett lemeznek persze most is tiszta, szikár, remek hangzása van - de a Redemption a maga fura útkeresésével ezúttal még a "csak egy korrekt thrashalbum" szintet sem ugorja meg. (AFM, 2010) ** és fél
CADAVERES: MINDSTREAM A Cadaveres de Tortugas két utódbandája közül - mivel mindkettőben azonos volt a profizmus - a piszkosul jó énekes miatt került ki a Cadaveres győztesen; Gabó Ádám helyett viszont a mindStreamen már Bölcsföldi Zoltán énekel. És ez minden baj forrása: Bölcsföldi hangja hallhatóan képzett, így valószínűleg remekül megállná a helyét mondjuk Jamie Winchester zenekarában, de a Cadaveres groove-os, törzsi ritmusokra támaszkodó, thrashalapú zenéjében képtelenség megszokni. Már a nyitó Poison Thru Your Earsben sokkol a magas hang erőltetettnek ható líraisága, aztán a Brushed Aside megadja a kegyelemdöfést: a refrén magas-mély váltásaival és a gyakori hajlításokkal a rettentően lágy ének afféle simogatás, miközben a zene alaposan szájba vág. Egészen meglepő viszont, hogy a mély, karcos üvöltések is tőle származnak - ebben a műfajban viszont kevésbé sokszínű a hangja.
Ha sikerült túltenni magunkat az éneken (de nem sikerül), a zenével már nincs gond - igaz, hogy igazodik kissé az énekhez, azaz kevésbé elsöprő erejű, és kevés az olyan lendületes rész, mint a címadó szám eleje. Ezúttal csekélyebb számú az azonnal megragadó riff is, ami különösen fájó úgy, hogy az első lemez még tele volt ilyenekkel; és kevesebb a "különlegesség": a kongák meglehetősen alul vannak keverve az egyébként erősen énekcentrikus, de az instrumentális részeknél is ütős hangzásban - ezenkívül pár másodpercig szól még a szitár - és ennyi. Ez a zene Gabó Ádám kevésbé képzett, de talán épp ezért hatásosabb énekével lett volna elég egy kifejezetten erős lemezhez. (Edge/HMP, 2010) ***
BLIND MYSELF: SZUMMA 2011-ben, amikor az ember eleve maga választja meg, hogy mit tölt át a médialejátszójára, amikor két kattintás elkészíteni azt a válogatáslemezt, amivel ha más nem is, én magam biztosan száz százalékig elégedett vagyok, működő zenekarnak semmi értelme best of lemezt kiadnia. Ezzel a látszat ellenére tisztában van a Blind Myself is: bár a Szumma tulajdonképpen best of, az egyszerű válogatás igazából csak körítés a terjedelmes kislemez- vagy sovány nagylemez-hosszúságú új tartalmak mellé. Akad a lemezen egy teljesen új szám, három régi dal új felvétele, két feldolgozás, egy magyar szám angol verziója és egy korábbi szám teljes újraértelmezése. A legizgalmasabbak talán a rég nem kapható Heaven't album és a Horrified By The Sun EP egyes dalainak 2010-es verziói: tulajdonképpen ezek is feldolgozások egy tizenegy-két éve létezett Blind Myself nevű zenekartól. Annak nagyon jók - de felesleges őket összevetni az eredetivel, mert a Kain, a Circle of Pain és a Horrified by the Sun tíz éve épp a fésületlenség, az extrém hangzás és a zaklatottság miatt volt nagyon jó, most pedig azért, mert bennük van mindaz, amitől a mai Blind Myself erős (a magabiztos, profi játék és a még mindig jelen lévő, de már maximálisan uralt káosz), plusz a remek, évtizedes dallamok - kicsit jobban fésült, decensebb tálalásban. Az új dal és a Beatrice- meg az ős-Bikini-feldolgozás remek és nagyon igényes vicc; az angolra fordított Deal Brokerben kicsit riasztó az agyoneffektezett, dallamos ének, a Péterfy Bori és egy trafóháznyi elektronika közreműködésével újragondolt Fata Morgana ellenben - meglepő, de - hátborzongatóan jó. A Szumma olyan, amilyennek egy best ofnak a huszonegyedik században lennie kell. (Kapható a HammerWorld magazin decemberi/januári számának mellékleteként.) **** és fél
