Szegény Mark Oliver Everettet (becenevén E) még az ág is húzza. Olyan, mint egy fán ülõ ázott madár, aki bánatában énekel. Mert mi mást tehetne. Alkoholista édesapja szívrohamban, édesanyja rákban hunyt el, neurotikus nõvére öngyilkos lett, egyik unokatestvére pedig a Pentagonba csapódó gépen dolgozott stewardessként. Aztán amikor úgy tûnt, hogy sínen van az élete, és boldog házasságban él, bekövetkezik a válás. E persze nem esik kétségbe, elkezd dalokat írni. Hiszen eddig is ezt csinálta. 1996 óta nagyjából két-három évente jelentkezik új albummal zenekarával, az Eelsszel; a lehetõ legszélesebb mûfaji választékból (hiphop, dzsessz, blues, rock, folk, country) merítõ fülbemászó zenei körítéssel, amelyben a legkibukottabb pillanatokat finom irónia, humor vagy éppen egykedvû vállrándítás oldja fel.
Az End Times már a nyolcadik lemeze a sorban, és a tavalyi albumhoz, az Hombre Lobóhoz képest elég gyorsan elkészült, hiszen bõ fél év telt el csupán azóta. Talán túl gyorsan is, mert a szakítás és az öregedés (a lemez Adrian Tomine által rajzolt borítója is erre utal) témáját körbejáró, nagyrészt csupasz, akusztikus hangszerelésû, négy sávra rögzített nagylemez olyan, mint E jelenlegi állapota: kicsit tompa, kicsit unott, kicsit szürke, kicsit viharvert; kevés emlékezetes pillanattal, ám kétségkívül szimpatikus esendõséggel. Éppen ezért ne is bántsuk E-t, mivel a dalírás számára terápia, gyógymód, még akkor is, ha most (számunkra legalábbis) hatástalannak bizonyult. Sebaj, Everett azért egy hátbaveregetést mindenképpen megérdemel: legközelebb jobb lesz, haver.
Vagrant/Universal, 2010
***
