lemez - CECILIA BARTOLI: SACRIFICIUM

Cecilia Bartoli legújabb lemeze a francia slágerlistán decemberben a hetedik helyen volt. Nem a klasszikus zenein, hanem azon, amin a Noir Desir lemeze is. Vagyis a nálunk is nagy sikerrel koncertezõ mezzo olyan népszerû szerte Európában, mint a könnyûzene térhódítása óta szinte senki a klasszikus sztárok közül. Pedig meg nem alkuvó, a Pavarotti-szintre le nem süllyedõ énekesnõ, aki nem népszerûsíti magát Bonóval elõadott duettekkel, jótékonysági estekkel, Mezzo tévés etûdökkel. Valóban napjaink egyik legjobb elõadómûvésze. Ha a huhogók fel is emlegetik, hogy trillái a magasabb regiszterek hibáit takarják, és hangja komolyabb magasságokban elvékonyodik (kajánul mondják: ezért is nem vállal duetteket), aki hallotta itthon vagy bárhol, csak legyint. Kevesek tudják úgy beénekelni a MûPa Bartók termét, mint õ, és kevesek tudnak olyan felfokozott hangulatot teremteni. Mit kevesek? Rajta kívül ma senki. Ezért valójában nem is az az érdekes, hogy milyen az új cédé, hanem az, hogy visszaad-e valamit ebbõl a nagyságból.

Ez egy Bartoli kisasszonynak nagyon fontos lemez. A második, amit az olaszok sztáregyüttesével, az Il Giardino Armonicóval vett fel (a Vivaldi-lemez után); az áriák kasztráltaknak íródtak. Márpedig Porpora - az egyik szerzõ, akinek dalait énekli - énekeseit szinte kínozta, hat éven át ugyanazt az egy oldalt gyakoroltatta velük. Bartoli bravúr- és atmoszféraáriákat énekel (XVIII. századi nápolyi szerzõk mûveit). Megszólalnak - egy Leonardo Vinci-mûben (nincs köze a festõhöz) - még a szelek is: csupa vihar, szenvedély ez a lemez. A legjobbak Porpora szerzeményei, sokat közülük most vettek elõször lemezre (van olyan mû egyébként, aminek a szerkesztõk állításával ellentétben már van elérhetõ felvétele). De nem ez a lényeg, hanem az, hogy átjön, igenis átjön: Cecilia Bartoli korunk legfontosabb énekesnõje. Felkavaró, csábító, lenyûgözõ.

- kolozsil -

Decca/Universal, 2009

*****

Villanynarancs

lemez - CECILIA BARTOLI: SACRIFICIUM Cecilia Bartoli legújabb lemeze a francia slágerlistán decemberben a hetedik helyen volt. Nem a klasszikus zenein, hanem azon, amin a Noir Desir lemeze is. Vagyis a nálunk is nagy sikerrel koncertezõ mezzo olyan népszerû szerte Európában, mint a könnyûzene térhódítása óta szinte senki a klasszikus sztárok közül. Pedig meg nem alkuvó, a Pavarotti-szintre le nem süllyedõ énekesnõ, aki nem népszerûsíti magát Bonóval elõadott duettekkel, jótékonysági estekkel, Mezzo tévés etûdökkel. Valóban napjaink egyik legjobb elõadómûvésze. Ha a huhogók fel is emlegetik, hogy trillái a magasabb regiszterek hibáit takarják, és hangja komolyabb magasságokban elvékonyodik (kajánul mondják: ezért is nem vállal duetteket), aki hallotta itthon vagy bárhol, csak legyint. Kevesek tudják úgy beénekelni a MûPa Bartók termét, mint õ, és kevesek tudnak olyan felfokozott hangulatot teremteni. Mit kevesek? Rajta kívül ma senki. Ezért valójában nem is az az érdekes, hogy milyen az új cédé, hanem az, hogy visszaad-e valamit ebbõl a nagyságból.

Ez egy Bartoli kisasszonynak nagyon fontos lemez. A második, amit az olaszok sztáregyüttesével, az Il Giardino Armonicóval vett fel (a Vivaldi-lemez után); az áriák kasztráltaknak íródtak. Márpedig Porpora - az egyik szerzõ, akinek dalait énekli - énekeseit szinte kínozta, hat éven át ugyanazt az egy oldalt gyakoroltatta velük. Bartoli bravúr- és atmoszféraáriákat énekel (XVIII. századi nápolyi szerzõk mûveit). Megszólalnak - egy Leonardo Vinci-mûben (nincs köze a festõhöz) - még a szelek is: csupa vihar, szenvedély ez a lemez. A legjobbak Porpora szerzeményei, sokat közülük most vettek elõször lemezre (van olyan mû egyébként, aminek a szerkesztõk állításával ellentétben már van elérhetõ felvétele). De nem ez a lényeg, hanem az, hogy átjön, igenis átjön: Cecilia Bartoli korunk legfontosabb énekesnõje. Felkavaró, csábító, lenyûgözõ.

- kolozsil -

Decca/Universal, 2009

*****

Villanynarancs

lemez - CECILIA BARTOLI: SACRIFICIUM Cecilia Bartoli legújabb lemeze a francia slágerlistán decemberben a hetedik helyen volt. Nem a klasszikus zenein, hanem azon, amin a Noir Desir lemeze is. Vagyis a nálunk is nagy sikerrel koncertezõ mezzo olyan népszerû szerte Európában, mint a könnyûzene térhódítása óta szinte senki a klasszikus sztárok közül. Pedig meg nem alkuvó, a Pavarotti-szintre le nem süllyedõ énekesnõ, aki nem népszerûsíti magát Bonóval elõadott duettekkel, jótékonysági estekkel, Mezzo tévés etûdökkel. Valóban napjaink egyik legjobb elõadómûvésze. Ha a huhogók fel is emlegetik, hogy trillái a magasabb regiszterek hibáit takarják, és hangja komolyabb magasságokban elvékonyodik (kajánul mondják: ezért is nem vállal duetteket), aki hallotta itthon vagy bárhol, csak legyint. Kevesek tudják úgy beénekelni a MûPa Bartók termét, mint õ, és kevesek tudnak olyan felfokozott hangulatot teremteni. Mit kevesek? Rajta kívül ma senki. Ezért valójában nem is az az érdekes, hogy milyen az új cédé, hanem az, hogy visszaad-e valamit ebbõl a nagyságból.

Ez egy Bartoli kisasszonynak nagyon fontos lemez. A második, amit az olaszok sztáregyüttesével, az Il Giardino Armonicóval vett fel (a Vivaldi-lemez után); az áriák kasztráltaknak íródtak. Márpedig Porpora - az egyik szerzõ, akinek dalait énekli - énekeseit szinte kínozta, hat éven át ugyanazt az egy oldalt gyakoroltatta velük. Bartoli bravúr- és atmoszféraáriákat énekel (XVIII. századi nápolyi szerzõk mûveit). Megszólalnak - egy Leonardo Vinci-mûben (nincs köze a festõhöz) - még a szelek is: csupa vihar, szenvedély ez a lemez. A legjobbak Porpora szerzeményei, sokat közülük most vettek elõször lemezre (van olyan mû egyébként, aminek a szerkesztõk állításával ellentétben már van elérhetõ felvétele). De nem ez a lényeg, hanem az, hogy átjön, igenis átjön: Cecilia Bartoli korunk legfontosabb énekesnõje. Felkavaró, csábító, lenyûgözõ.

Decca/Universal, 2009

*****