Zene

Az abszurd a színlapon kezdődik: a Thália Társaság előadása a Thália Színházban. Az épület befogadóként, héjként vendégül látja a húst, a magot, a levet, az ízt. A hús, a mag, az íz meg csendesen elironizálgat ezen. Választ például egy szerzőt. Mrozeket, a lengyelt, s egy darabot, a pár éve íródott Szerelem a Krímben címűt. S bemutatja - Magyarországon először. Betuszkolja a héjba, majd szétrepeszti a burkot kicsit, fergeteges sodrással, humorral, aktualizálással, en passant megemlítvén a befogadó színházak s a színészek, színésznék nehézségeit, a közönség hálás nyerítése közepette. Ez a mának szóló mondanivaló.

Amúgy Kolozsvárott játsszák, de két hete Kecskeméten is felbukkant Kárpáti Péter Méhednek gyümölcse című misztériumjátéka. Ez az eredeti cím; 1990-ben Az út végén a folyó címmel játszották a Pesti Színházban. Aki emlékszik rá, azt is tudja, hogy néhány előadás után le kellett venni a műsorról. Nyers és durva volt a Váci utcának. Az akkori rendező a véglények sokkolóan szánalmas életét hangsúlyozta, és talán az akkori szövegváltozat sem bontotta ki eléggé a mű költői-asszociatív-humoros rétegeit.

Nem illik egy kétfelvonásos színdarab csupán első feléről véleményt nyilvánítani, de az vesse rám az első követ, aki ilyen kezdet után ott maradt volna a folytatáson, s megállná szó nélkül. Egyszerűen elképesztő az a színháznak nevezett produkció, ami a gyanútlan nézőt a József Attila Színházban fogadja. A színmű, amit láthatunk, Spiró György bohózatként aposztrofált Vircsaft című drámája: egy ötlet- és szellemtelen történet, amely egy rendszerváltás utáni kisváros mindent behálózó, pénzorientált politikusi és vállalkozói elitjéről szól. Teszi mindezt kidolgozatlan dramaturgiai szituációkkal, idióta s egyben ízléstelen alapkonfliktussal (a maffiózó pénzbeszedők egy ostoba félreértés miatt egy középiskolai tanáron akarnak behajtani 30 millió forint adósságot), szánalmas szóviccekkel, a figurák és szövegek közhelyparádéjával és kőkeményen trágár drámai nyelvvel. S ez utóbbinál ne afféle árnyalt nyelvi finomságokra gondoljunk, amelyek fontos alakrajzoló és jelentéshordozó részei a drámának, mint például - hogy mást ne mondjak - a Csirkefejnek. Ez itten, kérem, a komikum fő forrása, az "őrző-védő" fiúk lökik a nagy dumákat, a közönség egy része pedig összepisili magát a gyönyörűségtől, hogy ilyen bunkóságokat már a színház sötétjében is hallhat. Ezenkívül derülnünk kellene az állandóan felcsörrenő maroktelefonokon, a helyi főmuftik primitívségein, a Tom és Jerryt bámuló izompacsirtákon, a fiatal csaj laza tinédzserszövegein, az ügyeletes rendőr korlátoltságán s így tovább.

"Kedves Madách Imre! Jobban mondva Ádám!Téged is hiába kísértget a Sátán...Lettél volna inkább Béry Balogh Ádám:Kurucz most a módi, nálunk ahogy látám!"Kovács András Ferenc: Arany János azt üzente Madáchnak, a tragikusnakMadách és a Tragédia? Szörnyű emlékek. Emlékszem középiskolai magyartanárnőm borzasztóan komolynak ható és persze rettentően unalmas fejtegetéseire valami tézis-antitézis-szintézis hegeli rendszeréről.

A hetvenes években Budapesten csak azt lehetett tudni a Tommy című rockoperáról, hogy alapmű, indoklásnak elég volt annyi, hogy a Who együttes csinálta, és ráadásul dupla lemezen jelent meg. Természetesen nem lehetett megvásárolni, azon keveseknek pedig, akik az anyag ismeretében egybehangzóan állították, úgy szar az egész, ahogy van, nem hittek a csodavárók. A legkitartóbb Tommy-kutatók most jutalomban részesültek. Az ősbemutató után huszonegy évvel magyar mozikba került a Tommy Ken Russell rendezte filmváltozata.

Semmiség az egész, szóra is alig érdemes. Néhány apró történet: Rohmer következetes, mint mindig. Úgy látszik, csak sorozatokat képes kieszelni. Az Erkölcsös mesék és a Komédiák és közmondások után itt a következő: egy háromrészes kisfilmsor. Anekdotagyűjtemény, mint az előzők. Történetkék, melyekben nem a csattanó az érdekes, és nincs tanulságuk. Viszont tele vannak részletekkel, apró, lényegtelennek tűnő dolgokkal. És elsősorban és legtermészetesebben beszéddel.

Ott voltak mindenhol. Figyeltek negyven éven át. Ismertük őket. Ismerni akartak minket. Beszélgettek és ittak velünk, aztán hazamentek, és ha gyanúsak voltunk, operatív jelentést írtak rólunk. Állambiztonsági ügynökök voltak. 1990-ig irányították, amit irányíthattak, még az is a tervük része volt, amiről nem is hinnénk. Most viszont végre utánaolvashatunk.

Nevezetes évfordulóink általában alkalmi kiadványok megjelentetésére késztetnek. A tisztes ünneplés óhajába némi önerősítési igény vegyül, az erkölcsi haszon mellett pedig joggal remélhetnek anyagiakat is a növekvő keresletre, valamint fokozott támogatási kedvre egyaránt számító kiadók. Ha külső tárgyi indok éppúgy akad, mint érdemes munka, csakugyan hálásak lehetünk a kerek számok iránti vonzalmuknak, hiszen régóta nélkülözött fontos eligazításokhoz, értékes művekhez jutunk általuk.

Polly Jean Harvey vidéki lány. Dorset és Somerset határa, ahol felcseperedett, háromórányira esik Londontól, nyugis hely. Jól elvan arra a birka, a latyak, a köd, a szél. Polly is elboldogult valahogy. A fiúkkal haverkodott, viselkedésében, öltözködésében is hozzájuk idomult. A szülők koncerteket szerveztek, otthon Captain Beefhearttal, Bob Dylannel traktálták, normális körülmény. Polly szaxofonozni tanult, aztán gitárra váltotta, olyan hangszer kellett, amellyel kísérheti az énekét.

Egyszer jutottam el Dog Eat Dog-koncertre életemben, és elég jól szórakoztam, hangos volt, gyors és ismerős, mozogtam, ittam, ismerkedtem a helyzettel, aztán hazamentem, és kábé félóra múlva elfelejtettem az egészet, ami még nem igazán jelent semmit, hiszen a Pap Rita némelyik slágere teljesen beleette magát az agyamba, osztán mégis úgy fekália az egész, ahogy van.

1. Szétszívott arcok, különösen a bal, hiteles társaság; Morcheeba, vagyis marihuána, spangli. Londoni triphop, álmosan úszkáló, szétszívott muzsika, nagyon jó. A két fiú, Paul és Ross Godfrey testvérek, a lányt Skye Edwardsnak hívják, ő énekel. Egy Flytrap nevű soulzenekarnak volt a tagja azelőtt. A Morcheeba új zenekar, nemrég debütált, az a címe Magyarországon is kapható albumának, hogy Who Can You Trust?. Alighanem a legjobb angol triphop 1996-ból. Nagy darab meleg macska, bele lehet bújni, puha ringatás.

Amikor a Nyers és a BMG összeállt, lehetett egy kicsit reménykedni, majd most. A Nyers már vagy tizedik éve tipródott, volt egy kazettájuk (Dundi pocak), továbbá megbízható koncerteket adogattak, kész. A BMG-nek meg választania kellett csillagot, alternatívát vagy mit, ahogy a Warner a Sexepilt, a PolyGram a Kispált, a Sony a Kimnowakot, így. Elmúltak a buta zenék, ez lett az első Nyers-CD címe, ´95 tavaszában jártunk, elég rossz cím. Ilyen butácska címmel csak egy borzasztóan jó anyagot lett volna szabad megjelentetni, de nem. Kevésbé jól volt megírva, kevésbé jól szerkesztve és előadva, a kiadó belenyúlkált, annyi. Nem jött ki a Nyers, csak a lemez lett meg, magyarázkodni kellett emiatt. Vigaszágon ugyan a zenekar nyakába varrták az Év felfedezettségét (Arany Zsiráf), de akkor is. Elmúltak, el lehet felejteni.

Az All American Jazz And Blues Days címet kapta az a kétnapos, Petőfi Csarnok-béli rendezvény, melynek a Groove Collective, a Hiram Bullock Blues Band és Kenny Garrett lesznek a vendégei. Egy ilyen, az amerikai jazz és blues mindenféle lefedésére utaló szlogent általában nem tanácsos komolyan venni, most azonban...

Nekem azzal semmi gondom, ha egy zenekar pénzt akar keresni. Azzal sincs sok, ha újra összeáll. Teszem azt kiprésel egy albumot, ad hozzá pár koncertet, összejönnek a színházak, na bumm. Ennél többet is ártottak már ebben a szakmában.