„Olaszország kedvesével” az olasz filmművészet egyik utolsó nagy ikonja távozott

Mikrofilm

Gina Lollobrigida, Claudio Cardinale, Sophia Loren – a nagy triumvirátusból Cardinale halálával immár csak Loren maradt nekünk.

A 60-as évek az olasz film nagy évtizede volt, amikor Hollywood méltó vetélytársává és partnerévé vált. A 40-es, 50-es években az olasz neorealizmus nemcsak ismét térképre tette a némafilmkorszak után az ország filmiparát olyan filmekkel, mint a Biciklitolvajok, a Róma, nyílt város vagy A sorompók lezárulnak , de megteremtette a hiteles társadalmi ábrázolás alapjait is: olyan figurákat, olyan egységes ábrázolásmódot és esztétikát, amelynek hatásait nehéz túlbecsülni. A 60-as évekre a neorealizmus lecsengett, részben annak köszönhetően azonban felnőtt egy egyedi hanggal rendelkező rendezői generáció, akik már nem akartak mindenféle filmes áramlatoknak megfelelni, csak a saját elképzeléseik szerint szerettek volna filmeket készíteni. Fellini, Visconti, Pasolini, Antonioni neve a mai napig eszünkbe jut, ha művészfilmekről beszélünk, vagy minden idők legnagyobb rendezőit vesszük számba.

A nagy rendezői egyéniségek saját, egyedi filmjeikkel megágyaztak a nagy színészi egyéniségeknek is: az ő figuráik már nem szegény, hányattatott sorsú kisemberek, akiket a társadalmi-gazdasági válságok hullámai kényük-kedvük szerint dobálnak a hátukon. De ahhoz, hogy a filmjeikhez hasonlóan a sztárjaik is kelendő exportcikkekké váljanak, persze kellett még pár dolog: a nemzetközi koprodukciók erősödése, az, hogy a Cinecittá stúdió maga is a római Hollywooddá váljon, az olyan filmfesztiválok felfutása, mint amilyen a velencei vagy a cannes-i seregszemle, na és persze az, hogy ne csak a filmek jussanak el egyre több emberhez, de a képes újságok is elterjedjenek. Mindez pedig megágyazott azok kultuszának is, akiket ma szexszmbólumoknak nevezünk.

Márpedig Claudia Cardinale, Gina Lollobrigida és Sophia Loren is annak számított, még ha egészen másképpen is marketingelték őket. Lollobrigida egyik legnagyobb áttörését A világ legszebb asszonya hozta meg, amely egyfajta eposzi jelzőjévé is vált a színésznőnek – ő mindig elsősorban szépségével és nem játékával nyűgözte le a nézőket (halála kapcsán született megemlékezésünk ide kattintva olvasható). Loren épp ellenkezőleg, elsősorban színésznő volt, és „csak” mellesleg gyönyörű: őt a Nápoly aranyában, majd az Egy asszony meg a lányában ismerte meg a világ, mindkettőben hitelesen játszott, utóbbiért ráadásul első idegennyelvű színészként Oscart is nyert – a nagy hármasból ez egyedül neki sikerült.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.