A 60-as évek az olasz film nagy évtizede volt, amikor Hollywood méltó vetélytársává és partnerévé vált. A 40-es, 50-es években az olasz neorealizmus nemcsak ismét térképre tette a némafilmkorszak után az ország filmiparát olyan filmekkel, mint a Biciklitolvajok, a Róma, nyílt város vagy A sorompók lezárulnak , de megteremtette a hiteles társadalmi ábrázolás alapjait is: olyan figurákat, olyan egységes ábrázolásmódot és esztétikát, amelynek hatásait nehéz túlbecsülni. A 60-as évekre a neorealizmus lecsengett, részben annak köszönhetően azonban felnőtt egy egyedi hanggal rendelkező rendezői generáció, akik már nem akartak mindenféle filmes áramlatoknak megfelelni, csak a saját elképzeléseik szerint szerettek volna filmeket készíteni. Fellini, Visconti, Pasolini, Antonioni neve a mai napig eszünkbe jut, ha művészfilmekről beszélünk, vagy minden idők legnagyobb rendezőt vesszük számba.
A nagy rendezői egyéniségek saját, egyedi filmjeikkel megágyaztak a nagy színészi egyéniségeknek is: az ő figuráik már nem szegény, hányattatott sorsú kisemberek, akiket a társadalmi-gazdasági válságok hullámai kényük-kedvük szerint dobálnak a hátukon. De ahhoz, hogy a filmjeikhez hasonlóan a sztárjaik is kelendő exportcikkekké váljanak, persze kellett még pár dolog: a nemzetközi koprodukciók erősödése, az, hogy a Cinecittá stúdió maga is a római Hollywooddá váljon, az olyan filmfesztiválok felfutása, mint amilyen a velencei vagy a cannes-i seregszemle, na és persze az, hogy ne csak a filmek jussanak el egyre több emberhez, de a képes újságok is elterjedjenek. Mindez pedig megágyazott azok kultuszának is, akiket ma szexszmbólumoknak nevezünk.
Márpedig Claudia Cardinale, Gina Lollobrigida és Sophia Loren is annak számított, még ha egészen másképpen is marketingelték őket. Lollobrigida egyik legnagyobb áttörését A világ legszebb asszonya hozta meg, amely egyfajta eposzi jelzőjévé is vált a színésznőnek – ő mindig elsősorban szépségével és nem játékával nyűgözte le a nézőket (halála kapcsán született megemlékezésünk ide kattintva olvasható). Loren épp ellenkezőleg, elsősorban színésznő volt, és „csak” mellesleg gyönyörű: őt a Nápoly aranyában, majd az Egy asszony meg a lányában ismerte meg a világ, mindkettőben hitelesen játszott, utóbbiért ráadásul első idegennyelvű színészként Oscart is nyert – a nagy hármasból ez egyedül neki sikerült.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
