Amúgy Kolozsvárott játsszák, de két hete Kecskeméten is felbukkant Kárpáti Péter Méhednek gyümölcse című misztériumjátéka. Ez az eredeti cím; 1990-ben Az út végén a folyó címmel játszották a Pesti Színházban. Aki emlékszik rá, azt is tudja, hogy néhány előadás után le kellett venni a műsorról. Nyers és durva volt a Váci utcának. Az akkori rendező a véglények sokkolóan szánalmas életét hangsúlyozta, és talán az akkori szövegváltozat sem bontotta ki eléggé a mű költői-asszociatív-humoros rétegeit.
A Bérczes László rendezte kolozsvári előadás jó értelmű szenzációja, ahogyan ebből a családi horrorból, cigány Csirkefejből gyönyörűséges, kínkeserves, nagy archaizáló ősmese lesz. A kezdő képsor kicsi legényéből fiát vesztő felnőtt, a barátjából halott, az ő gyerekeiből árvák - itt mindenkinek éppen születik vagy meghal a gyereke, néha azt sem tudni, ki volt az apa, mint Ignác cigányember harminc percen át óbégató csecsemőjének. A darab hőseit körülöleli a realitás - a Dráva - és a misztikum, a halakkal életet adó, de a férfiembert is elragadó folyó, világvégi partján meg a kis baranyai beáscigány-településszeglet változhatatlan világa.
Óriási, istenkísértő vállalkozása volt ez Kárpátinak, talán nem is baj, hogy többször kellett nekifutnia. Még a mostani színpadi vízió is - bármennyire érzékeny és erős - bizonyosan tovább csiszolható. Mégis új, mégis másfajta színpadi beszéd ez, mint a vaskos reáliákból teremtett groteszk vagy akár Parti Nagy nyelvi tűzijátéka. Életről, halálról, nemzésről, férfimunkáról és asszonyi odaadásról, gyereket rekkentő és gyereket áhító ölekről mesél - archaikus, már-már alig fogható finomsággal és metaforákkal.
Sorsfordító szerencse, hogy mindezek gyökerét a középkori misztériumban leli meg a játék, nem pedig a hangsúlyos cigányfolklórban. Ha néhány mondat nem hangozna el eredeti nyelven, tán el is feledkezhetnénk róla, hogy adott hely- és néprajzi embercsoport szociográfiailag is hiteles életeseményeit tárják föl a vásári képmutogatós módon szerkesztett színpadi lakónégyszögek - Sárkány Sándor szolnoki képzőművész munkája nyomán.
A jelenetek egységesebbek, mint maga a történet, bár a kezdő képsor - öregember kisgyerekkel halászik -, megkapja végső lezárását: e gyerekből lett számkivetett legényt, Janit szédíti bele a mesebeli Nagy Hal, minden megszállott itteni halászember örök kísértője, a folyóba. És közben a stációk: Jani nem akarja engedni, hogy egykori szerelme, férjhez menve egy katonához, lemondassa őt az apaságról; barátja, Keszeg, áramütést szenved, amikor delejezett vasrudakkal akar kukacot fogni. Felesége teríti ki, közben átkozva-szidalmazva a halottat meg a sorsot.
A feleség: Spolarics Andrea jó színésznő. És most már, ahogy itt takarít, sirat, vasal, pletykál, nagy színésznő is. A kisebb szerepekben is markáns figurák születnek (Fülöp Erzsébet, Albert Júlia, Gajzágó Zsuzsa, Bogdán Zsolt s kivált Kardos M. Róbert). Spolaricséhoz hasonló teljesítmény Bíró József mesterkurzusa: míg felesége lófrál az éjszakában, neki az éhes pólyást kell csitítgatnia, azt, akiről annyit sem tud, az övé-e. (Más kérdés, hogy nem színházi naturalizmus-e ilyen hosszan hallgattatni a kismagnóra nyektetett fülsértő bébihangot. De ide kell, így van jól minden, Bíró tudja, mit tegyen.) Nem mások ezek az emberek, dehogy, csak az érzelmeik erősebbek, a szabadságuk tágasabb - ezt Kárpáti mondta egyszer, de most meg is jelenik a színpadon.
Meg az álmaik: Vigh Annamária, a vonagló díva hódítja magával Janit, s vezeti át a folyón a halál-álomba. De ő üres: meddő. E késpenge élén egyensúlyozó jelenet is belefér ebbe a zsigermély előadásba. Bőgni már régen nem a színházba járunk, de ha most mégis rád jön, nem muszáj visszanyelni.
Budai Katalin
