"A BM III/I., III/II. és III/III. csoportfőnökség a meghatározott valamennyi feladat végrehajtását - a megadott szempontok szerint - megkezdte. Az emigráció felé az információ betáplálása megtörtént. (...) A SZER felé a tervezett kezdeményezés megtörtént, eredményessége két héten belül mérhető lesz. (...) Elkészült a Sajtóterv. (...) `Mandula` fedőnevű tmb. feladatát végrehajtja, azonban a TIB háttérbe szorulásával lehetőségei csökkennek." "1989. június 16.: Operatív tervünknek megfelelően június 16-án a nemzeti megnyugvást és megbékélést hivatott gyászszertartás biztosítását végrehajtottuk. (...) A rendezvényen rendkívüli esemény nem történt."
És ez így megy, a végtelenségig. Több kilométernyi aktahegy gyűlt össze a belbiztonsági jelentésekből, egy olyan korszak relikviájaként, amely korszak a képen látható kedélyeskedő árulóról és gyilkosról kapta a nevét, és amely korszak jelentése a konszolidáció nevű össznépi amnézia után a relatív jóléttel, a hobbitelekkel és a szocialista biztonsággal vált azonossá. És mivel a rendszer áruláson (1956 elárulásán) és hazugságon ("ellenforradalom") alapult, a rendszer belbiztonsági szolgálata mindent megtett e legitimáció fenntartásáért. "Mandula" nem volt egyedül.
Mint arról már múlt héten írtunk, lassan megnyíltak a belügyi és az országos történeti archívumok, irattárak. Törvények, alkotmánybírósági határozatok és ombudsmani ajánlások nyomán nemcsak 1956, de az egész rákövetkező korszak kezd határozottan megismerhetővé, sőt - minél közelebb kerülünk 1989-hez - szinte ijesztőn közelivé válni. Aki annak idején egy kicsit is segített rendszert buktatni, és most dokumentumokban olvassa magát, rémülten láthatja, hol mindenhol voltak belügyi spiclik, ahol ő is megfordult/beszélt/szervezkedett. És bár a volt NDK úzusával ellentétben mi egyelőre nem tudhatjuk meg, ki volt a személyes (fel)jelentőnk, következtetni azért tudunk. Bár nem is a konkrét személy az érdekes, hanem a mechanizmus.
Kenedi János sajtótörténész most, két és fél évi kutatás után, két kötetben olyat prezentált, amilyet szolgálaton kívüli magyar ember még nem olvashatott. A kétkötetes, ritka szép kiállítású és nagy műgonddal lábjegyzetelt Kis állambiztonsági olvasókönyv a kádári gulyásterrort dokumentálja, azaz: egyrészt az 1956 utáni megtorlás mindent átható erőszakosságát, a megtorló kommunisták végtelen primitivitását ("az ellenséget az elmúlt két év folyamán sikerült szétvernünk, és ma már mély illegalitásban él"); másrészt a hetvenes évek szétvert március 15-éit; végül az 1989. június 16-i Nagy Imre-újratemetés dokumentumait, amelyekből egyszerre kiderül, hogy a látszólag rendszertelen eseménysor a párt és a belbiztonság politikai terveinek napról napra alakuló, mégis egységes halmaza volt. Az ügynökök például egy "sajtóterv" részeként olyan cikkeket helyeztek el a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban, a Magyar Nemzetben, a Reformban és másutt, amelyek az újratemetés össznépi-megbékélő-kegyeleti jellegét erősítették - és persze a főbb pártokat is efelé nyomták.
A III/III-as jelentések és operatív tervek mellett ott vannak az ominózus nap előtti Politikai Bizottság-i jegyzőkönyvek, felszólalnak tegnapi és mai kedvenceink, "Grósz Károly elvtárs", "Szűrös Mátyás elvtárs", "Horn Gyula elvtárs", "Nyers Rezső elvtárs", valamint máig legnépszerűbb kormányfőnk, "Németh Miklós elvtárs", akik bizony egytől egyig egyetértettek abban, hogy menteni kell a szocializmusból, ami menthető; a különbség nem a szándékban (és pláne nem a hihetetlen nyelvezetben) van, hanem a kompromisszumok és engedmények mértékében. "Négyszázezer embert széjjelverni vízágyúval egy temetés alkalmával politikailag elviselhetetlen" - közölte a PB-vel Grósz elvtárs, bár hozzátette: "Neki lehet lódulni, ez technikailag megoldható."
A legjobban a "szélsőségesektől" félt a pártállam: az Inconnu művészcsoporttól, az SZDSZ-től, a Fidesz-től (és annak radikális szárnyától még külön), Krassótól és a Magyar Október Párttól, Rácz Sándortól, a Republikánus Körtől, a Transznacionális Radikális Párttól ("Nyers Rezső elvtárs: `Cicciolina?`"), az akkor még nem hungarista Szolidaritás Munkásszövetségtől, a Munkás című szocdem laptól - ziher vász ziher, mindenhová benyomták ügynökeiket, úgyhogy érdemes újra visszapörgetni, mikor mi történt, és pontosan kinek a nyomulása okán; sok mindenre és sok mindenkire fény derülhet. ("`Ibolya` fedőnevű titkos megbízott az FKgP nevében jelen lesz a Hősök terén és a temetőben rendezett búcsúztatón. Kora, politikai múltja és tekintélye alapján részt vesz az esetleges szélsőséges megnyilvánulások leszerelésében, visszaszorításában." Lehet találgatni.) Ott voltak még az ügynökök a főbb követségeken, az egyházakban, az egészségügyben, az oktatásban, a kultúrában, a tévénél, a rádiónál, az oviban, a BKV-nál, az IKV-nál, valamint a Fővárosi Köztisztasági Hivatal kispesti szennyvíztisztító telepének öltözőkabinjában.
Dicséretes, hogy Horn Gyula közszereplő személyiségi joga nem terjedhet ki oda, hogy egy kutatás eredményeképpen ne olvashassam el azt, amit 1989. április 28-án mondott egy PB-ülésen: mostani miniszterelnökünk azt javasolta akkor, hogy a temetésre csak olyan amerikai magyar emigráns utazhasson be, aki még odakint írásos nyilatkozatban vállalja, hogy itt nem forgatja fel a szocialista rendszert. És ez csak most volt, nemrég.
Rendkívüli esemény egyébként tényleg nem történt 1989. június 16-án - csak a rendszer dőlt meg. Július 6-án rehabilitálják Nagy Imrét. Kádár éppen azokban az órákban meghal. Több tízezres tömeg gyászolja.
- seres -
Kis állambiztonsági olvasókönyv I-II. Október 23. - március 15. - június 16. a Kádár-korszakban, Magvető kiadó, 960 oldal, 1989 Ft
