A hatvanas évek végén az angol zenekarok elkezdték komolyra venni a figurát, és egy kiadós klasszicizálással válaszoltak a friscói virággyerekek Love And Peace-himnuszaira. Akkoriban úgy tűnt, ez lesz a rock and roll jövője: villanygitárok a hangversenytermekben, high quality, értő fülek, hifi és sci-fi. A Deep Purple összeborult a Londoni Filharmonikusokkal, a Nice Bartók zenéjére dicsőült meg, a Pink Floyd többtételes műveket barkácsolt az egyre nagyobb lehetőségeket biztosító stúdiókban, a Who pedig 1969-ben elkészítette a Tommy című dupla albumot, amit határtalan jókedvükben
"rockoperának" neveztek el,
majd a névadás sikerén felbuzdulva gyorsan előhozakodtak a színpadi változattal is. A premiert követően a kritikusok hídból való felállításához külön embereket kellett szerződtetni, a lelkes közönség pedig meg volt győződve arról, hogy a kimondottan unalmas dalokban elmesélt eszement történet előzetes szelet a XXI. századból.
A jövőt azonban a hetvenes éveknek hívták, beköszöntött a poliészter, a Ford Capri, a műszempilla és a szólókarrier korszaka, divatba jöttek az Adidas-csíkok, a sorozatgyilkosságok, a mozikban pedig a betegesen látványos és látványosan beteges Ken Russell-filmek.
Russell 1971-ben az Ördögök című kíméletlen botránnyal filmtörténetet csinált. Lábai előtt hevert a világ, producerek udvarolták körül, hogy minél hamarabb lásson hozzá kedvenc tevékenységéhez, a bálványdöntögetéshez, "életrajzi filmek" fedőnéven. Hozzálátott. Lisztet hebehurgya rock and roll-sztárnak ábrázolta, akitől a horogkereszttel és elektromos gitárral felszerelt Wagner minden használható hangot lenyúl, Mahler hitét megtagadó szánalmas kis zsidó lett, aki ráadásul Wagner-rajongó, Rudolph Valentino meg szimpla pojáca, hogy csak néhányat említsünk. Ezek a kínosan olcsó állásfoglalások Russell képtelenebbnél képtelenebb ötleteitől, hihetetlen fantáziájától, kegyetlen humorától, egyszóval a stílusától mégis vállalható filmek lettek, még a "suta üzenetek" ellenére is.
Két életrajz-megalázás között Russell összehaverkodott a Who tagjaival, és elkészítette a Tommy filmváltozatát.
1975-ben még nagyon viháncolt a zenés mozi,
mégis egészen biztosak lehetünk abban, hogy a rendező "rockoperát a szélesvásznakra" akcióját nem a zene, hanem a történet motiválta, amit a Who gitárosa, Pete Townshend követett el életének talán legkipihentebb (vagy legfáradtabb) pillanatában.
Tommy édesanyja, a szomorú szemű hadiözvegy, hat gyászos év után úgy dönt, bepasizik. Új embere, Bernie, már első ránézésre sötét állat, barkóra gyúr, éppen hogy nem röfög, és ez még csak a kezdet. Egy éjszaka ugyanis visszatér az eltűnt férj, öreg Tommy, a pilóta, épen maradt fél arcán döbbenet, kíváncsian kérdezné, "ki ez a pasi az ágyamban?", ám a galád Bernie úgy fejbe vágja egy olvasólámpával, hogy jól meghal. A kis Tommy végigkukkolja a halált okozó testi sértést, de anyukája és a rohadt gyilkos annyira szuggesztív módon énekli bele abba az okos kis fejébe a "nem láttál semmit, nem hallottál semmit, különben meg fogd be a pofád" kezdetű dalt, hogy a szófogadó Tommy rögvest megnémul, megsüketül és megvakul. A kellemetlen helyzetet tovább rontja, hogy szadista mostohatestvére és pederaszta nagybátyja unaloműzőként kezdi használni az ifjú fogyatékost, aki bánatában világgá megy, de csak egy autóroncstelepig jut, ahol egy működő flipperre lel. Az első golyó kilövésekor már tudja, hogy megtalálta a számára legmegfelelőbb önkifejezési formát, úgyhogy kezdődhet a karrier. Hamarosan ő lesz a világ legjobb flipperezője, Flipper Öcsit is lekörözi, a pénze, mint a tenger. Tükörbe ugrás segítségével visszanyeri látását és hallását, énekelni kezd, aztán megalapítja a Süketen, Némán és Vakon Flipperezők Szektáját, teljesítményére már a Vatikán is felfigyel, a betapasztott fülű, szemű, szájú híveknek azonban nem jön be a flash. Anyját és a gonosz Bernie-t meglincselik a csalódott flipperezők, ő megússza néhány karcolással, hogy a végén, fejére ragasztott bárgyú mosolyával belesétálhasson egy pazar napfelkeltébe.
Ekkora állatság
Russellnek nem jutott volna eszébe, de érezte, jutalomjáték-gyanús a lehetőség. Ráadásul a produkciót Robert Stigwood finanszírozta, aki a Bee Geesszel és a Jézus Krisztus Szupersztárral már akkorákat kaszált, hogy hideg délutánokon százdollárosokkal fűtött. Állítólag teherautóval hordták a pénzt a forgatási helyszínekre, a legmodernebb technikát alkalmazták, és az illendőség kedvéért néhány filmtörténeti leggel is meglepték a célközönséget. Vitathatatlan tény, hogy a Tommyban látható a legtöbb flipper, a legtöbb összetört flipper, a legtöbb lángoló flipper, a legtöbb Marylin Monroe-hasonmás, valamint a létező legnagyobb szarzuhatag, amelynek szimbolikus fontánája egy körülbelül nyolcvan centiméteres képátlójú színes televízió. A film hemzseg a leleményes megnyilvánulásoktól, a százas szögekkel felturbózott WC-kagylótól kezdve az LSD-adagoló páncélruháig, csak hát huszonegy év alatt annyit fejlődött a filmes technika, hogy az 1975-ben garantáltan pofaleszakadást eredményező trükkök ma legfeljebb mosolyra késztetnek, ugyanúgy, mint Tina Turner, Eric Clapton vagy Elton John huszonegy évvel fiatalabb változatban való felbukkanása. Az extra bónusz az éneklő Jack Nicholson. A mechanikus számlálókkal ellátott ősflipperek a Vidám Park 5 golyó/2 Ft árfolyamát idézik, a címszereplő Roger Daltrey hátulról teljesen olyan, mint Kóbor János.
1975-ben botrányos, perverz filmnek tartották a Tommyt, mára aranyos kis bohóckodássá szelídült. Körülbelül olyan, mint egy múlt századi pornókép, kíváncsi vagy rá, mosolyogsz rajta, de beindulni biztosan nem fogsz.
- legát -
Tommy; színes, feliratos angol, 1975, 110 perc. Írta és rendezte: Ken Russell; fényképezte: Dick Bush és Ronnie Taylor; zene: Pete Townshend és a Who együttes; szereplők: Oliver Reed, Ann-Margret, Roger Daltrey. Bemutatja a Mokép.
