Semmiség az egész, szóra is alig érdemes. Néhány apró történet: Rohmer következetes, mint mindig. Úgy látszik, csak sorozatokat képes kieszelni. Az Erkölcsös mesék és a Komédiák és közmondások után itt a következő: egy háromrészes kisfilmsor. Anekdotagyűjtemény, mint az előzők. Történetkék, melyekben nem a csattanó az érdekes, és nincs tanulságuk. Viszont tele vannak részletekkel, apró, lényegtelennek tűnő dolgokkal. És elsősorban és legtermészetesebben beszéddel.
Meg ne feledkezzünk róla: szó által teremtett világban élünk. Bár mostanában körülöttünk minden a kép diadalát zengi (pardon: mutatja), azért jó, ha néha eszünkbe jut: a szó, a szöveg teremteni képes. Nagyjából mindent. Még képeket is, képi hangulatot, filmet. A Rohmer-mozikban a sűrű szövegszövet formálódik látvánnyá. Az információból lesz esztétikum ahelyett, hogy a magunk megszokott módján a látványt alakíthatnánk intellektuálisan megragadhatóvá. Legyenek filmszerűek azok, akik nagy pénzen ufókat kapnak a publikumnak lencsevégre! Itt végre másról van szó, szó, szó.
A Párizsi randevúkban - éppen ahogy bármelyik tetszőlegesen kiválasztott Rohmer-filmben - végeláthatatlanul beszélnek. Mindenki frappánsan, világosan, pontosan fejti ki gondolatait, fontos, szép dolgokat mond. Sőt: nem hiszem, hogy létezne más rendező, aki egy nyomorult sort sem juttat mellékszereplőinek. Alig vannak egypáran a vásznon. Senki nem köszön oda a postásnak, hiányzik a hangulatfestő mellékszál a szomszéd beteg gyerekéről. Kizárólag a főhősöket látjuk. És ami a lényeg: hallgatjuk.
Mindezek alapján azt hihetnénk, ők majd fontosakat mondanak. Ám a korábbi ciklusok bölcselkedő dialógusai ezúttal hiányoznak. Vagy másképpen rugaszkodva neki: amit mondanak, fontos, de nem úgy. A szavak nem szállnak el, de csak átalakulva maradnak meg. Képként, hangulatként.
Az sem igaz, hogy Rohmer csupán a véletlennek épphogy segítve, kandikamerázva lesne el helyzeteket. Nem olyan ártatlan ő, mint mutatja magát. Nem csak kíváncsi, mediterrán szemlélődés ez. A szöveg talán rögtönzött, de a mennyisége nem. A megállíthatatlan szófolyam inkább a stilizálás egy formája lehet. Ennek segítségével emelődünk el észrevétlenül a mindennapokból.
Párizs jelen van; most mindenütt ott lehetünk, ahova el szeretnénk menni, hétköznapi természetességgel metrózhatunk az Eiffel-torony közelében, üldögélhetünk igazi montmartre-i kávéházban, sétálhatunk parkokban, Szajna-parton és sikátorokban. Miénk lesz a város, ahol a lányok mind szépek, vidáman mosolyognak és kicsit hasonlítanak egymásra. Derű van sok ebben a filmben, ha szabad ezt mondani egy filozófusi hajlandóságáról közismert, tisztességben megőszült, köztiszteletben álló rendező művére. A pillanatok örömét érhetjük tetten itt, amit okozhat az elröppenő idő megragadása, de egy kartonszoknya alól kivillanó formás női térd is.
Férfiak és nők, szerelemben és bánatban: ám mégsem kapcsolataikról tudhatunk meg olyasmit, amit rejtegettek volna. Csalók, de nem hazugok. Nincs titkuk egymás előtt. Előttünk sincs. Így aztán könnyen gyanakodhatunk: ha a kimondott dolgokban ekkora a nyíltság, akkor máshol lehet a rejtély. Ezúttal nem az emberek, nem is a viszonyaik a főszereplők. Hanem a véletlen, amely összehozza, aztán szétválasztja őket; a szerencsés találkozások és a szükségszerű búcsúk.
Áll a kedves, csámpás festőfiú üres műtermében, már este van. Az egyik lány elment, a másik el sem jött. "Hát ez a nap sem telt el feleslegesen" - mondja. Okos fejével biccent, derűs és fest tovább. Képeket, melyeket majd hosszan, terjengősen elmagyarázhat.
D. A.
Les rendez-vous de Paris, 1994. Írta és rendezte: Eric Rohmer; fényképezte: Diane Baratier; vágó: Mary Stephen; zene: Sébastien Erms; szereplők: Clara Bellar, Antoine Basler, Mathias Mégard, Judith Chancel, Malcolm Conrath, Cécile Pare`s, Olivier Poujol, Aurore Rauscher. Bemutatja a Budapest Film.
