Jelezném már az elején, hogy érintve vagyok a dologban, amennyiben egy rövid jelenetben szerepelek ebben a filmben. Elfogult is vagyok, pozitívan, és nemcsak amiatt, mert szerepelek a filmben, hanem mert a film alkotói jó cimboráim. Úgyhogy aki nem akar egy elfogult kritikát olvasni az Országalmáról, az most rögtön térjen át A csahos fenevad című alkotásról szóló recenzió tanulmányozására, mindjárt itt a szomszéd oldalon.
A filmnek van eleje, közepe és vége. (Hogy közepe tényleg van-e neki, az további elemzés tárgya lehetne, de hipotézisnek fogadjuk el.) A történet igen bonyolult, nem is biztos, hogy jól fogom tudni elmesélni. Az álruhás Mátyás király vándorlásai során egy cigány faluba, Csenyétére vetődik. Itt szerelembe esik egy cigánylánnyal. Nőül veszi, és gyermeket nemz neki, majd nyolc nap boldog házasélet után megpattan, vissza az uralkodásba. Az országnak, Magyarországnak viszont lesz egy félig cigány trónörököse (rendes esküvő volt, templomi, pappal). A roma csávó (Badár Sándor) felcseperedik, és menne uralkodni Budapestre. Hisz király. A magyarok cigány királya. Ez általában fordítva szokott lenni, mint tudjuk: így aztán Csulánó is addig-addig keresi a jussát, az országot, míg egy kivégzőosztag előtt találja magát. Merthogy ugye lop. Lopja az országot. Hogy azt lopja, ami történetesen megilletné őt, mellékes. Lőjük le! Ám ekkor közbelép az idősödő Hunyadi, és megmenti a saját fiát.
Happy end. A film utolsó jelenetében Mátyást, az igazságost látjuk, amint az éljenzés elől elszökve hirtelen Csenyéte fölött találja magát, lépked a hideg késő őszben a dombokon, lent a völgyben pedig a szótlan roma falu búvik meg, a népe, akit igazából nem sikerült megmentenie.
Illetve: úgy sikerült, hogy olyan csak a mesében van.
Az Országalma jó film lehetne már attól is, hogy ezt a történetet (Kárpáti Péter drámaíró történetét, aminek az alapja egyébként egy cigány népmese) jól elmeséli. De nem attól az. Magyarországon nagyjából kétféleképpen szokás a "cigánykérdéshez" nyúlni. Az egyik, hogy beszélünk róluk, de úgy, hogy ők nincsenek ott. Gázsó szociológusok, tudósok, újságírók, többnyire jó szándékú és nagy tudású emberek a tévében többnyire késő este, esetleg külföldi konferenciákon, megmondják róluk a tuti frankót. A másik, hogy a gázsók megmutatják a cigányt: ahogy nyomorog szegény, ahogy elesett, esetleg: ahogy zenél, vagy más módon őriz identitást, ősi tűzhelyet, hagyományt. De a cigány akkor is a gázsók sztorijában lép fel, amelynek rendszerint nem elhanyagolható tanulsága az, hogy az igazi jó fej ebben a sztoriban az illető gázsó, aki az elesett, ám hagyományőrző cigányt, lám, milyen szép fényben: mutatja megfele. Majd pedig: irány a pénztár. A dolgoknak nagyjából a politikában is ez a rendje. Cigány ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy a saját történetében szerepeljen, hogy akkor is beszéljen, ha senki nem kérdezte. Tudom, persze hogy tudom, az elesetteknek nehéz a saját hangjukon megszólalni, hisz: elesettek. Az Országalmát szintén gázsók rendezték, fényképezték, gyártásvezették, és túlnyomórészt játsszák is.
Ámde. A film épp evvel a lehetetlen helyzettel próbál valamit kezdeni. Nem sokat: épp annyit, amennyit lehet. Legelőször is a gázsók nem a saját történetüket viszik filmre, hanem a cigányokét: a sztori hozott anyag, cigány folklór. Valamint. Pálosék a film első felét egy észak-magyarországi roma faluban forgatták. Odamentek, és a falut úgy, ahogy volt, berakták a filmjükbe. Ám nem dokumentaristaként jártak el, például senkit a csenyétei cigányok közül nem faggattak arról, hogy a falu effektíve nyomorog, hogy a modern kor előtti állapotok uralkodnak benne, hogy a falu gettó, etnikai zárvány, ahonnan nincs kitörési vagy felemelkedési lehetőség (ezek egyébként tények). Sőt. A film végig ironizál a dokumentarizmuson. A csenyétei cigányok ehelyett műalkotásban vesznek részt, közösen állítják elő mintegy a gázsókkal; velük együtt komédiáznak. És élethűen teszik, szavamra. A mű-lakodalom igazi lakodalom lesz, amelyben a "statiszták" elhiszik magukról, hogy ők tényleg násznép a mű-cigánycsaládban, ahonnan Mátyás nősül, és az anya gázsó színésznő (Nagy Mari), a leányzó dettó (lapunk korábbi közleményével ellentétben: nem Ozsda, hanem Marozsán Erika), és az apa is pesti színész (Székely B. Miklós), a gyerekek igazi cigánygyerekek Csenyétéről, akik a röhögéstől a szájuk szélét rágva nézik, ahogy a gázsók marháskodnak; és még sorolhatnánk tovább a mókás és megható jeleneteket. Merész kísérlet, szó se róla: vicces filmet csinálni a cigányokról ma Magyarországon, annak is az egyik legreménytelenebb helyén. Ha valamiért sikerült, hát azért, mert közösen kísérleteztek vele a pesti gázsók és a csenyétei cigányok. Annyira közösen, amennyire csak lehet. A határok ennyire átjárhatók: a cigányok a statisztéria, és övék a sztori is; a gázsóké meg jóakarat és a know-how.
Ne becsüljük ezt le.
- bbe -
Országalma, színes magyar film, 1997, 100 perc; írta: Kárpáti Péter, forgatókönyv: Pálos György, Kárpáti Péter; operatőr: Pálos György; zene: Végső Zoltán, Lajkó Félix, Ránki György; szereplők: Gyabronka József, Badár Sándor, Buzás Mihály, Herskó János, Marozsán Erika, Miksi Attila, Székely B. Miklós, Nagy Mari; forgalmazza a Budapest Film
A filmmel foglalkozó korábbi írásunk: Minek ide Travolta, MaNcs, 1998/32
