Na, ez az a film, aminek a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni, mert már annyira bornírt, annyira kárpátaljai szárnyvonalas, hogy jóérzésű moziüzem-igazgató helyében ki sem tenném a portál fölé, inkább hagynám, hogy szájhagyomány útján terjedjen el a városban, mit játszom a nagyteremben. Angolul egyébként úgy nevezték el, hogy Head Above Water, ami ugyancsak nem egy nagy durranás, de azért mégis.
Általában a címadáson nem szoktam így kiborulni, de ez esetben a bűn sokkal nagyobb, mert a film jó, nézhető, izgalmas, viszont egy jó gyomrú leendő néző helyében kifordulnék a szerencsétlen, ám szellemesnek hitt szójáték láttán, sőt a távoli rokonaimnak is szólnék, hogy ne tovább.
Én szerencsére otthon felejtettem a papírt, amire a forgalmazó a címet, szereplőket, készítőket és a film rövid történetét szokta felírni, hogy az egészen hülye és lusta újságírók is tudjanak cikket írni a mű megtekintése nélkül is, ezért bementem a Szindbád moziba, ott is az első sorba, mert ott fel lehet tenni a lábat meg a sört a párkányra, és belefogtam a fentebb meg nem nevezett alkotás megtekintésébe.
Eleinte görcsösen próbáltam ragaszkodni előítéleteimhez, márhogy ez egy vacak, F kategóriás, nézhetetlen szemét lesz, amit én kötelességből jól végignézek, aztán olyat írok róla, hogy a forgalmazó átképezteti magát vámtisztviselőnek, de hamarosan magával ragadott a dolog. Harvey Keitelt nem nagyon kell bemutatni, a Mocskos zsaruban és a Ponyvaregényben is hozta az elvárhatót, de partnereiről én még az életben nem hallottam. Ennek ellenére Cameron Diaz és Craig Scheffer nagy mozit csinált, mintegy köpve arra, hogy én ismerem-e őket vagy sem. A sztoriról nem szólnék, mivel az a fajta film, amit nagyon szarul lehet elmesélni, főleg ha olyan hidegfrontra különösen érzékeny ember próbálja, mint én, de komolyan mondom, nagyon élveztem a tizedik perctől kezdve a slusszpoénig, és az első tíz perc sem lehet rossz, ha valaki látja, én azonban ekkor még mással voltam elfoglalva.
Jim Wilson rendező, producer és zenélődoboz-gyűjtő nagyot dobott, amikor olyan forgatókönyvből készített filmet, amit talán még olvasva is élvezni lehetett. Úgy feszíti végig a történetet, hogy ott egyetlen kiskapu sem nyílik a játszótéri moralizálás, vagy az - immár nehezen megújítható - szerelmi szál számára, minden megy előre, minden cselekedet és képsor determinált, mint azok a bizonyos fahasábok a Lillafüredi Állami Gazdaság fűrésztelepén.
Ha nagyon aljas lennék, biztos találnék néhány apróbb dramaturgiai hibát, azonban nem tudom, mit jelent ez a szó, és különben is annyira örülök, hogy végre valami nézhető dolog kerül a gyöngyvászonra, hogy majd bolond leszek elrontani a kedvemet mindenféle tudálékos és depressziós locsogással, inkább gyorsan befejezem ezt az írást, mielőtt eszembe jutna megint az a szerencsétlen magyar cím, amit még így búcsúzóul sem írok le, ezzel meglehetősen megnehezítve az Olvasó dolgát, no de hát, mit adnak manapság könnyen?
Para-Kovács Imre
Hullázó kedélyek (Head Above Water); színes, amerikai, 1996; rendező: Jim Wilson; operatőr: Richard Bowen; szereplők: Harvey Keitel, Billy Zane; forgalmazza: UIP-Duna Film
