Aki itt marad, húszévesen zombi lesz, aztán csak azon múlik, tíz-húsz-harminc vagy esetleg negyven-ötven éve van-e hátra, hogy szervezete mennyire bírja a metil-alkoholt, a borotvaszeszt, a nitrohígítót. Persze mindenki sóhajtozik, el kell menni innét. Bárhová. Dehogy Moszkvába!
A tizenhat éves Lilja majdnem elmegy. Anyja talált egy pénzes pasast, irány Amerika. `t is viszik, lehet dicsekedni a barátnőnek, a boltosnak, másnap kiderül, nem viszik, csak anyuci utazik. Örökre. Pokol bárhol lehet, de mindig akad poklabb. Lilját egy "gondoskodó" nagynéni kipaterolja a lakásból, és egy odúba költözteti, ahol hamarosan kikapcsolják a fűtést, az áramot. A telepi srácok kurvának tartják, a félkegyelmű Vologyán kívül mindenki elfordul tőle. Együtt álmodoznak ragasztógőzben, zacskóval arcukon, egészen addig, míg Lilja valóban kurva lesz, és meg nem ismerkedik Andrejjel, akinek autója, mobilja van, aki Svédországban dolgozik, akinek komolyak a szándékai. Elviszi innen.
A többit kitalálják. Lilja Malmőben köt ki, lovagja eladta kilóra, új tulajdonosa fogságban tartja, csak akkor hagyhatja el a lakást, ha üzleti útra indulnak. Pokol bárhol lehet, nem csak Keleten.
Mi ez? Tanmese, ahol csak a rossz kap jutalmat?
Hiába tűnik hatásvadásznak a történet a halmozottan hátrányos helyzetről, Lukas Moodyson filmje tisztességes, megrázó munka, nem pedig tisztességesen megrázó. Inkább kiáltvány, mint mozi. És ettől zavarba jövünk, hiszen a valóságért legfeljebb a szomszédba és nem a moziba megyünk, egy filmnek már régen nem az a dolga, hogy fájjon.
A Lilja 4-ever viszont nagyon fáj. Nem a "realista ábrázolás", még csak nem is a lejárt szavatosságú, "közérthető" szimbólumok miatt. Nem is azért, mert szívünkön a pórul járt "ruszki" kislány sorsa. Inkább a tükör miatt. Amikor azokat a sérült férfiakat látjuk, akik a filmen, "használat közben" Liljára vetítik saját nyomorukat, valahol magunkat és ezt a lehető legjobbnak kikiáltott világot - a "fogyasztói társadalmat" - figyelhetjük meg alaposabban.
- legát -
Az SPI bemutatója
