Zene

A Nine Inch Nails egyszemélyes "zenekar": habár az elmúlt évtizedben zenészek sora fordult meg benne, valójában Trent Reznorral egyenlő. Reznor az utóbbi években inkább filmzenéivel - Született gyilkosok, Hetedik, Lost Highway - hallatott magáról, több mint időszerű volt egy új NIN-album.

Eredetileg azt gondoltam (némi megkönnyebbüléssel), hogy ez alkalommal nem kell a darabról írni, a teljes felület az előadásé, illetve a színházé, a szó legszorosabb értelmében. Alig néhány perccel később azonban kénytelen voltam belátni, hogy optimizmusom túlzott volt. Mondjuk ki végre: ez a darab nem viseli jól a színpadot. Nem is darab a szó technikai értelmében, hanem drámai költemény, még ha annak tökéletes is. Élvezésének megfelelő módja az olvasás. Átadhatjuk magunkat a nyelvi szépségnek, magával ragadhat minket a gondolati tartalom, eltöprenghetünk egyes alapkérdéseken: mivégre születtünk, halad-e a világ, megéri-e a kínlódást ez a kis élet stb. De kinek jutna eszébe színpadra állítani Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét vagy Babits Esti kérdését?

A körülmények, ahol csak lehet, betesznek: a három tengerentúli zenekart valami lehetetlen indokkal feltartóztatták a határon. A kezdésre kiírt időpont után jó órával még bőszen igyekeztek a körút felé, így aztán borult a sorrend, de legalább egyiküket sem kellett nélkülözni a fesztiválnyi méretű eseményen.

Volt bennem egy kis aggodalom. Ahogyan egykori munkatársunk, Hajnóczy Csaba elköszönt (előző számunkban) a további répázástól, az nekem azt jelentette, hogy innentől kész, annyi. Persze értek én mindent, jól el vagyok látva közhelyekkel is: más szelek fújnak, s közben kinőtte magát egy új nemzedék, annak pedig nem így fest a progresszió. Ráadásul Tilos-buli a Vörös Csillag moziban - szépen vagyunk, már csak egy jó kis bukta kell: hadd szóljon a vége. Szar dolog. Akárhogy is, ezeknek a répáknak épp eleget köszönhetek ahhoz, hogy ne akarjam őket elveszíteni. Pere Ubu és Zvuki Mu, Blurt és Bittova, Il Gran Teatro Amaro és Pale Nudes - bírnám még folytatni.

Frusciante igazából John volt, és a Red Hot Chili Peppers gitárosa. Lehet, hogy ez a Jack Stephen King alkoholista, családirtó szálloda- gondnokára utal, ki tudja, annyi referencia gyűlik össze ebben a könyvben, és egyik sincs függelékben feltüntetve a fordító részéről, bár ezt ilyen újszerű regények esetében talán megkívánná az átültetőkódex, de egyébként sem hiszem, hogy M. Gizella végighallgatta volna a Red Hot vagy a Sex Pistols összes lemezét, ami szerintem elengedhetetlen a kannibál életérzés átéléséhez. Szóval John, az igazi, valóban otthagyta a bandát, azaz a zenekart a siker csúcsán. Elege volt a sztárdarálóból, és a japán turnén lelépett. Azóta állítólag újra kacérkodik a sztársággal, úgyhogy ez a húzása nem volt annyira hiteles, mint Kurt Cobain öngyilkossága, de Brizzi ezt tizennyolc évesen még nem tudhatta. Szar a világ. Mégis írt egy olyan könyvet, amelyből a fordítás ellenére is átjön a radikális, fiatal, olasz életérzés. Egy olyan fiúról, akinek mindene a punk, az antiprohibicionizmus és a vegytiszta szerelem. Neki és nemzedékének nem volt Zabhegyezője, szegényeknek - gondolhatják az amerikai kritikusok. Nem tudtak felnőni, most mit csináljanak? Ott voltak a hatvannyolcas szüleik, hogy megutálják az efféle baloldaliságot, és elmentek a Che Guevara-i vörösség felé, zenével, eklézsia-neurózissal fűszerezve. A könyv nagyon élvezhető részét képezi Alex gyónása, ami a kereszténység kritikájának egyik legjobb kortárs megjelenítése. Igen, itt van még ez az Alexség, a főhőst Alexnek hívják. Szintén utalás. A Mechanikus narancs hősére, akit öregek téptek szét. De mégiscsak bizarr úgy interpretálni őt, hogy az öreg Alex, bár a cajga és tanarak kifejezéshez képest ez semmi. Az olasz szleng - főleg, ha mű, mint esetünkben - átültetése valóban igen nehéz feladat lehet. A tanaraknak viszont nem megbocsátható. Ha jól emlékszem, a mi általános iskolás korunkban is csak magukra alkalmazták viccesen a pedagógusok, esetleg a szülői munkaközösségek gyűlésein írt csasztuskákban bukkant fel ez a kifejezés.

A Jamiroquai az évtized club/dance szcénájából kiemelkedő legsikeresebb együttes, eddig pont egy tucat felvételük került Top 30-ba, George Michael után ők adják el a legtöbb lemezt Angliában (az összpéldányszám eddig 11 millió). A zenekar funkja ugyan erősen retróízű, de szimpátiámat mindig élvezte a futóbolond imázsú zenekarvezető, Jay Kay, zenei törekvése: egy trendeket magasról leszaró, életigenlő bugizás. Szóval nem Kay konzervatív beállítottsága, nem is az állandóan visszatérő Stevie Wonder-kópia az én nyűgöm, hanem az utóbbi időben valahogy kezdett kissé a bögyömbe mászni ez a fejdíszes-címeres Fred Astaire-fazon.

Miközben Ry Cooder felszabadította a havannai Buena Vista nyugdíjasklubot, utat mutatva a Casa de la Trova veterán trubadúrjainak is, nem volna helyénvaló megfeledkezni az utánpótlásról. Kubának a latin új hullámban sincs takargatnivalója, tessék belekóstolni a Sin Palabrasba vagy az Awaréba, de nekem most egy mexikói banda, a Los de Abajo a csúcs. A lentiek - ezt jelenti a nevük.

Szép Ernő: Lila ákác - budapesti bemutató a Bárkában

Miközben a budapesti Városházán több mint félszáz szerbiai, magát ellenzékinek valló polgármester, politikus kereste a kiutat, s amíg Szerbiában a rendőrség éppen a tüntetőket verte agyba-főbe, addig szintúgy Budapesten, a Fonóban koncertezett múlt csütörtökön Rambo Amadeus, a kilencvenes évek egyik legnagyobb jugoszláviai rockzenésze.

Elég az 1959-es Elvis Presley-Frank Sinatra vagy a tíz évvel későbbi Bob Dylan-Johnny Cash duóra gondolnunk, máris bizonyság, hogy a könnyűiparban egyáltalán nem szokatlan elképesztő párosok üzemeltetése. Ami viszont most történt, minden képzeletet felülmúl: Tom Jones a Cardigansszel, a Portisheaddel, James Dean Bradfielddel a Manic Street Preachersből és még sokan másokkal állt össze új, Reload című lemezén. Hogy még elképesztőbb legyen a dolog, többek között Talking Heads-, Iggy Pop- és Lenny Kravitz-dalokat énekel. A világvége mégis elmarad.

Először járt Taj Mahal Magyarországon, majdnem belefért, hogy az év blues- és world music-szenzációjaként propagálja a (szervező) Mafioso Records. Taj Mahal harminc éve pakolja az asztalra a magáét, a tavalyelőtti Se–or Bluesért végre a legjobb kortárs blueslemeznek járó Grammy is összejött, és a világzenét is tíz évvel azelőtt vette kézbe, hogy megszületett e fogalom. Ez a pasas végül is teljesen rendben van, ott a helye John Lee Hooker meg B. B. King mellett, és a szája sem véres: amit Eric Clapton, amit az Animals vagy amit a Rolling Stones művelt, az neki (is) ugyanúgy blues.

Október 7-én a Royal Music Hallban - a valamikori Lenin körúton, a valamikori Vörös Csillag Filmszínházban - James Blood Ulmer kvartettje szerepel. Hogy Ulmer neve széles körben ismert e hazában, az semmiképp nem állítható, de hogy egy rendkívüli koncert előtt állunk, az biztosan.

Szeptember második fele a finn kultúrához való közelítéssel telt a Kortárs Művészetek Házában, ahol az intézmény hagyományaihoz híven természetesen kiemelt szerep jutott a mozgásművészetnek. Volt azonban fényerő, hangerő és gyomorerősítő is a kulturális változatosság kedvéért.

Menekülés a rövidfilmbe - ezt az alcímet adták a francia clermond-ferrand-i rövidfilmfesztivál díjnyertes filmjeiből való válogatásnak. A fesztiválra megmerítkezni rendszeresen kimenekülő magyar fiatalok úgy gondolták, nem árt megismerni a második évezred végének francia mindennapjait kisfilmek által, és ez csak használ a magyar alternatív filmtejesztői hálózatok vérkeringésének. Igazuk is volt, csupán a technika ördögével nem sikerült mindig megküzdeniük.