Egotrip
Keresztury Tibor: Keleti kilátások (A vége felé)
Minden egybevág mostanában újra, egy irányba mutat. A hét elején ugyan még fölfelé haladtam, mivel látogatást tettem a MaNcs szerkesztőségében, ami már önmagában élményszámba megy; ha hozzád se szólnak, akkor is létesemény. Hozzám viszont hozzámszóltak, és akkor még nem is mondtam sokat. Nem csoda hát, hogy viszonylag ép önbizalommal silabizáltam azokat az egészen furcsa jeleket hazafelé a büfékocsi asztalánál, amik betűk voltak, nyilván, és nem is csak a rázkódás volt, ami az intellektuális típusú, töltekező időtöltésnek betett, és nem is csupán az, amire jó szaglással gondolni tetszenek, hanem az, hogy nagy hirtelen rám tört a felismerés, milyen sokára jön megint ilyen, hogy lesz erőm a Küküllő utcából kimozdulni, holott kimozdulni, ezek szerint, jó. És onnantól sajnos a csúszdán voltam újra, mélységesen osztva hasonlóképp nehéz sorsú asztaltársam egyetlen, szóismétlésekkel terhelt bővített mondatban feltörő bánatát: a nap végére, bazd meg, 40%-kal lejjebb vagyok, bazd meg, Lacikám, legalább, pedig igyekeztem bazd meg, Budapesten, bazd meg, elhiheted, úgyhogy azt gondolom, bazd meg, siessél egy sörért, mivelhogy mindjárt megérkezünk, onnantól meg, bazd meg, nincs remény egy szál se, mivelhogy várni fog az állomáson, bazd meg, Andreám.
