Minden egyformán popzene (Tom Jones: Reload)

szerző
- legát -
publikálva
1999/40. (10. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elég az 1959-es Elvis Presley-Frank Sinatra vagy a tíz évvel későbbi Bob Dylan-Johnny Cash duóra gondolnunk, máris bizonyság, hogy a könnyűiparban egyáltalán nem szokatlan elképesztő párosok üzemeltetése. Ami viszont most történt, minden képzeletet felülmúl: Tom Jones a Cardigansszel, a Portisheaddel, James Dean Bradfielddel a Manic Street Preachersből és még sokan másokkal állt össze új, Reload című lemezén. Hogy még elképesztőbb legyen a dolog, többek között Talking Heads-, Iggy Pop- és Lenny Kravitz-dalokat énekel. A világvége mégis elmarad.

Elég az 1959-es Elvis Presley-Frank Sinatra vagy a tíz évvel későbbi Bob Dylan-Johnny Cash duóra gondolnunk, máris bizonyság, hogy a könnyűiparban egyáltalán nem szokatlan elképesztő párosok üzemeltetése. Ami viszont most történt, minden képzeletet felülmúl: Tom Jones a Cardigansszel, a Portisheaddel, James Dean Bradfielddel a Manic Street Preachersből és még sokan másokkal állt össze új, Reload című lemezén. Hogy még elképesztőbb legyen a dolog, többek között Talking Heads-, Iggy Pop- és Lenny Kravitz-dalokat énekel. A világvége mégis elmarad.

Tom Jones jövőre lesz hatvanéves, ez azonban nem jelent semmit. A aranytorkú, közel négy évtizedes pályafutása során mindvégig kortalan maradt, de nem a kondigépeknek, szoláriumcsöveknek és plasztikai sebészeknek köszönhetően. A hangsúly különben is a kortalanon van, ami nem egyenlő a kínos hangzású örökifjúval, nem beszélve arról, hogy ha egy kicsit megkavarjuk a karrierjét, kiderül, hogy Tom Jones valójában soha nem volt fiatal. Legalábbis abban a lázadó értelemben nem, amiről az énekes ifjúkora, a hatvanas évek szólt.

Pedig Tom Jones ugyanúgy 1940-ben született, mint John Lennon, nagyjából ugyanakkor ugyanott és ugyanabban lett sztár, mégis összehasonlíthatatlanok. De nem azért, mert a Beatles hatása valójában leírhatatlan. Sokkal inkább arról van szó, hogy Tom Jones felbukkanásával tulajdonképpen a tradicionális slágerzene újult meg, az apák és a nagyik zenéje. Neki sohasem a Rolling Stones vagy a Who voltak a riválisai, hanem Frank Sinatra és Dean Martin. Meg a hízásnak indult Elvis. Pedig ez a szó szerint igen mélyről, egy dél-walesi bányászfalucskából érkezett fiatalember akár generációjának példaképévé is válhatott volna, ha a pályafutása tíz évvel korábban vagy később indul; az a semmihez sem hasonlítható hang, amivel megáldotta őt az Isten, mindenképpen feljogosította volna egy ilyen szerepre is. A hatvanas években azonban még minden fekete volt és fehér, elképzelhetetlennek tűnt, hogy a kör valaha is bezárul, hogy kiderül: a show business egy és oszthatatlan. Akkoriban Tom Jonesért a gyűlölt öregek rajongtak, így aztán a rock and rollban sokáig szalonképtelennek, a ciki szinonimájának számított. Hiába szaladt fel párszor slágerlisták élére, hiába sikoltoztak a koncertjein, Tom Jones csupán egy volt a régiek közül, egy profi, akinek fantasztikus hangja van ugyan, de elavult dalokat írnak neki, elavult dalokat dolgoz fel, és egy big band áll mögötte.

Ezek után szinte törvényszerű volt, hogy Tom Jonest a hetvenes években felszippantotta Las Vegas, sőt - igaz, nem hivatalosan -, ő lett a király. Állítólag Elvis - a vége felé járva - őt utánozta a színpadon, mozgásban és öltözködésben egyaránt. A tragikomikus eredményt ismerjük. Tom Jones viszont formában maradt, ráadásul hülyére kereste magát, és úgy tűnt, be is éri ennyivel. Ötcsillagos szállodákban lépett fel, és az ötcsillagos nemzetközi playboy-imágót hozta: elsősorban barkóra, mellszőrre és aranykeresztre gyúrt, ízléstelen öltözködésben párját ritkította és így tovább, viva Las Vegas.

Talán ma is ez lenne, ha 1988-ban, az akkor forradalminak számító Art of Noise nem gondol egy merészet. Az még csak hagyján, hogy Prince Kiss című dalát iparira hangszerelték, de azon a fél világ kiakadt, hogy énekesnek Tom Jonest kérték fel, ő pedig, megérezve a nagy lehetőséget, nem mondott nemet. A dologból világszám lett, Tom Jones visszatérését pedig semmilyen más comebackhez nem lehetett hasonlítani, popzenében ilyen bravúr sem addig, sem azóta nem történt. Az énekes valójában ekkor került a helyére, már szó sem volt generációs ellentétekről, visszavonhatatlanul ikon lett, akinek a kilencvenes években semmi más dolga nincs, mint hogy önmagát adja (nemcsak színpadon, hanem filmekben - Támad a Mars!, A mama - meg a Simpson családban, rajzfilmben), és - kellő iróniával - élvezze az őt körülvevő rajongást. Az egész világ a barátja, és ezt Tom Jones idén megjelent új lemeze, a Reload is bizonyítja. A tizennyolc duettet tartalmazó feldolgozásalbumon tényleg minden van, csak akasztott ember nem, Iggy Pop-őrület (Lust For Life) a Pretendersszel és tradicionális ballada (Motherless Child) a Portisheaddel, Lenny Kravitz-féle műmájer balhé (Are You Gonna Go My Way) Robbie Williamsszel és INXS-kesergés (Never Tear Us Apart) Natalie Imbrugliával, vérsláger (Sunny Afternoon) a Space-szel és Fine Young Cannibals-pop (She Drives Me Crazy) Zuccheróval, Talking Heads-klasszikus (Burning Down The House) a Cardigansszel és torokszorítás (All Mine) a Divine Comedyvel, és ez még csak nem is a fele az anyagnak! Valójában egy olyan dalgyűjteményt hallunk, amit épeszű lemezlovas soha az életben nem játszana le egymás után, mivel akkora műfajkeverésről van szó, hogy az már szinte elképzelhetetlen. Csakhogy Tom Jones nem foglalkozik ilyesmivel. Számára tökmindegy, ki a szerző, miért és mikor írta a dalt, mit mondanak rá: pop, new wave vagy rock and roll, egy a lényeg, jó szám legyen. A partnerrel ugyanez helyzet. Nem baj, ha ugyanannyi idős, nem baj, ha harmincöt évvel fiatalabb, elég annyi, hogy kivételes tehetség. A többi meg kit érdekel?

Mindez üzenetnek megteszi, ettől azonban a Reload lehetne akár vacak lemez is, igazi műbalhé. Vannak ugyan kevésbé erős pillanatai, de mégis fantasztikus hallgatnivaló. Hogy valami patetikusat mondjunk, jellegzetes demonstrációja a század végének, profi megemlékezés arról, hogy minden összekeveredett mindennel. Csakhogy a Reloadnak mégsem ez a titka. Sokkal egyszerűbb dologról van szó. Nevezetesen, hogy énekelhet bármit Tom Jones, abból semmi más nem lehet, mint egy tipikus Tom Jones-dal. Összetéveszthetetlen, semmihez sem hasonlítható dolog. Az, amiről csak egyet, a legnagyobb dicséretet mondhatjuk: sláger.

- legát -

Gut Records HMK, 1999

szerző
- legát -
publikálva
1999/40. (10. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...