A közönség zöme itt tanuló-dolgozó-lébecoló, egykori nagy-jugoszláv állampolgárokból tevődött össze: szerbekből, vajdasági magyarokból, de pár horvátból is. Ez nem véletlen, és a multietnikus jelenlét nem csupán Rambo Amadeus zenéjének szólt, hanem kiállásának is: ő ugyanis az a zenész, aki nem ült fel a délszláv hisztériának, a nacionalista hőbörgésnek, és nem játszik rá arra a motívumvilágra, amelyet Kusturica házi zeneszerzője, Bregovic is meglovagolt (és ami errefelé is igen népszerű, vö. az Underground nackós zenéjének frenetikus fogadtatását - Kalasnyikov, Kalasnyikov).
Ha blikkfangosan akarunk fogalmazni, elmondhatjuk, hogy igazi posztmodern iróniával dolgozik. Rambo (polgári nevén Ranko Pusic, műnépdal-parodistaként kezdte pályafutását, és tényleg mindent tud a hangjával, vizet fakasztani pl.) 1991-ben adta ki M-91 című lemezét, mely nemcsak címe által katonai (a jugoszláv hadseregben egy-egy fontos dolgot, tankot meg ilyeneket neveztek M plusz évszámnak): a lemez a front mindkét oldalán a kiskatonák titokban hallgatott kedvencévé vált, s mint Rambo elmondta, mindkét oldalról kapott leveleket, a horvát oldalról a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítésével.
E lemezéről énekelte el most is a Zastavnik Dzemo (D. zászlós) című számát, csak most Predsednik Dzemo (D. elnök) refrénnel. Ekkor Rambo menetelt is a színpadon mókás náci léptekkel, mely során mókás náci karlendítéseket alkalmazott. Az elnök szemmel láthatóan igencsak a bögyében van Rambónak, aki ebben a tekintetben például Clinton elnökre is emlékeztet, hogy Louise Arbourról, a hágai törvényszék (volt) elnökéről már ne is beszéljünk, bár tény, hogy sem Clinton, sem Arbour nem tudott volna olyan magas szinten megbirkózni a Ja sam Balkan Boy (Én egy B. B. vagyok) című sláger interpretálásával, mint a művész. Rambo a diktatúra kiröhögését és kiröhögtetését forszírozta, terapikus jelleggel és frenetikus sikerrel, amelynek biztos jeleként néhány sörösüveg is szárnyra kelt a színpad felé (melyek senkit sem találtak el, Rambót és csapatát meg végképp nem).
Rambo egyébként rockzenét játszik, ezt nyugodtan állíthatjuk különféle stílustanulmányok nélkül. Van benne egy kis jazz is, fogjuk rá, annál kicsit több techno és - nyilvánvaló ironikus-parodisztikus szándékkal - szerb, sőt Crna Gora-i népzene is. Rambo rapelni is tud, a legérdekesebb az, amikor a szerb népdalok tradicionális versformájában, a deseteracban teszi ezt. A szövegei pedig brutálisan szellemesek, tényleg nem akarok túlzásba esni, de az, ahogyan hülyét bír csinálni minden helyi érdekű népnemzeti mítoszból vagy abból, ahogy a Balkán népe magát látni kívánja, vagy ahogy a Nyugat szemében ezek a sztereotípiák visszatükröződnek, a műfaj legnagyobbjaira emlékeztet. Pennája lényegretörőbben és pontosabban írja le a kilencvenes évek Kis-Jugoszláviájának társadalom- és kultúrtörténetét, mint szociológusok százai. Ezért is szeretjük őt oly nagyon.
- Nusic család -
MaNcs: Tudod-e, hogy kultikus személyisége vagy azon budapestieknek, akik a volt Jugoszlávia területéről származnak?
Rambo Amadeus: Hát ezt nem tudtam.
MaNcs: De arról tán hallottál, hogy mennyire működik itt is a jugó-nosztalgia.
RA: Na, erről már hallottam, de hát ez meg nem egy nagy biznisz. Ezek az emigránsok még nem találták meg a helyüket. Ha majd meggazdagodnak, nekem is jobb lesz tán. Ez az egész arra vezethető vissza, hogy a régi, a nagy Jugoszláviában baromi sok volt a vegyes házasság, etnikailag meg kulturálisan is keveredtek a dolgok, és ezt ma már persze nehéz simán visszakeverni. Régen persze eleve nagyobb közönségre számíthattunk. De a jugó-nosztalgia más formában is él, a národnyákok (a 3 + 2 szerb archetípusai, a szerk.) soha nem éltek jobban, mint ma, éppen a vendégmunkásoknak köszönhetően.
MaNcs: Valaki azt mondta nekem, hogy esetleg téged is ugyanúgy félreértenek majd itt, mint a szlovéniai Laibachot, akiket lefasisztáztak.
RA: A Laibach mára elvesztette a jelentőségét, éppen azért, mert a volt Jugoszláviában a fasizmus olyan mindennapos jelenség lett, hogy annak a paródiáját már alig lehet tőle megkülönböztetni. Ráadásul ők a művészeti hiperbolát is túllőtték. Én univerzális zenét akarok játszani, ha az jó, az egész világ hallani fogja, a minőség a fontos. Az, hogy a karrierem hol áll, azért a zeném a hibás, mert ha a karrierem lehatárolt, a zeném is lehatárolt, de ez fordítva is áll. Ez a koncert éppen azért fontos számomra, mert olyan ugródeszka, amelyik egy kilövőállomás is lehet, de az is előfordulhat, hogy egy feneketlen kútba esem be róla.
MaNcs: Szokásod bombasztikus kijelentésekkel sokkolni a közvéleményt, közismert az ellenzéki beállítottságod. Ez most nem akadályozza meg, hogy Szerbiában muzsikálj?
RA: Én szívből beszélek, aztán annyi. Most különben is Crna Gorában élek, nem Belgrádban - kellemes az éghajlat, kellemesek az emberek. Zenélni még Szerbiában is lehet, éppen csak senkinek sincs pénze a koncertjegyre. Az egész le van szarva, szeretnék már normálisan dolgozni egyszer, és pénzt is keresni.
