Finn napok a Trafóban: A finn ugrás

szerző
- sisso -
publikálva
1999/39. (09. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szeptember második fele a finn kultúrához való közelítéssel telt a Kortárs Művészetek Házában, ahol az intézmény hagyományaihoz híven természetesen kiemelt szerep jutott a mozgásművészetnek. Volt azonban fényerő, hangerő és gyomorerősítő is a kulturális változatosság kedvéért.

Szeptember második fele a finn kultúrához való közelítéssel telt a Kortárs Művészetek Házában, ahol az intézmény hagyományaihoz híven természetesen kiemelt szerep jutott a mozgásművészetnek. Volt azonban fényerő, hangerő és gyomorerősítő is a kulturális változatosság kedvéért.

A vodka csukamájolajjal egyszerű rágalmazás, de az tény, hogy a finnek többsége az északi fény, a hóvakság meg a rénszarvas vonta szánokon való vakmerő száguldozás hatása alatt áll. Viszont ezt az ihletet intelligens, mondhatni kuoli, zavarba ejtően ironikus és hidegen kifinomult formákba tudják öltöztetni. Roi Vaara testinstallátor, a nemzetközi élvonalban jegyzett performance-művész végletesen bizonyította ezt, igaz, a várakozással ellentétben végül nem köttette magát vékony ragasztószalagcsíkokkal a volt transzformátorház homlokzatára, mint azt előszeretettel művelte más ismert és a világ művészeti térképén sűrűbben jegyzett metropolisokban.

Jari Haanpera képzőművész mozgó fényinstallációt készített megmutatkozásként, amelynek rejtett fémfelületen, üvegen meg folyadékokon áthaladó, de egyébként hétköznapi fényforrásai folyamatosan más és más szürreális állapotot idéznek. Alkotása része annak a kiállításnak, amely érzékeltetni kívánja Skandinávia művészeinek fényhez való addiktív viszonyát. A világosság szempontjából hol bőséges, hol teljesen fukar éghajlati viszonyok gyermekei közé tartozik Saku Paashilahti is, aki társult a tárlathoz, és valami egészen sajátos technikával készült fotósorozatot rakott ki egy finn étkészlettel feldíszített asztal köré. Bélszínt, málnás tintahalat, kifordított angolnát, ráksalátát láttat egy génsebész perspektívájából. A gasztronómiai alapanyagokat milliméter-vékonyra szelte, hogy könnyebben átvilágíthatók legyenek, és ne a fény visszaverődéséből, hanem negatív nélkül jöjjenek létre ezek a nagyméretű, barokkos színekben pompázó ablakok. Gusztusosak lennének egy finn gyorsbüfé dekorációjaként is. A tárlat egyébként még október 10-ig látható, és az étteremben továbbra is kapható lesz az orosz ihletésű, ám a finnek által is kedvelt Sztroganoff-bélszín és talán a póréhagymalevest meg a rántott, fokhagymás uborkát sem veszik le a műsorról.

A Sibelius Akadémia négy kiváló csellistája, a klasszikus alapokkal tébolyító metált játszó Apocalyptica koncertjét a szerencsétlenebbeknek keresztbe húzta a MaNcs születésnapi bulija, pedig nagyon szívesen vettük volna ott is a főszerkesztők és az ismeretlen rapper mellett a gyantanyűvő harminckettedeket. Hiszen mi sem kételkedünk abban, hogy a Metallica, a Sepultura vagy Faith No More számai, de akár a saját szerzeményeik is vannak annyira mélyek és intenzívek, hogy a csellótechnika sem vet nekik gátat.

Mielőtt végre szó esik a hadbangen túli fizikalitásról is, el kell mondani, hogy a táncművészet mindig is nemzetközi hatások által tépázott ága volt a finn művészetnek. A szentpétervári balettiskolák befolyását és a stockholmi rivaldák csalfa fényét nem kerülhette el egyetlen táncművészeti szakmunkásnak készülő finn sem. Akik mégis, azok többnyire Helsinkiben űzik az ipart, ami egyáltalán nem baj, ismerve azt a szerencsés helyzetet, hogy ott még akad közönség, csekélyke állami támogatás, és a helyi balettintézet igazgatója maga Jorma Outinen, a világhírű térforradalmár, aki gyakorta működött együtt a mi hazánk szintén balettformabontó Ladányi Andreájával. Ladányi, akinek a közönségben való megjelenése is felér egy szerény előadással, ezúttal is lelkesen figyelte a finn táncparkettet, amely szokatlanul fehér színű volt. A finnek többsége, különös tekintettel a táncosokra, városokban él, de a mitológia, az úgynevezett primitív erő, a mozgásművészethez kapcsolódó is, a vidék hómezőinek, erdeinek és ezer tavának képéből áll össze. Ugyanakkor urbánus ritmusban él, lélegzik és több-kevesebb sikerrel próbál reflektálni az országhatáron átfújó divatszelekre is. Izolációs tünetei leginkább a finn funkcionális formatervezéssel és az építészettel rokoníthatók. Ari Tenhula és csoportja iskolapéldája e modern tánc keletkezéstörténetének. Red Led, avagy Higanyvörös című pontos és biztonságos előadásuk, ambivalens ellentétben a címével, inkább a finn dizájnra jellemző pasztellszíneket, az eleganciát, a finn tájba szervesen beépülő folyamatos szélzúgást idézte, de rafinált afrikaias csípőmozgásokkal. Három higanymozgású férfi a hideg északról, tejfölszőkén, távolságtartó hivatalnok módjára, kisztitkárokra emlékeztető formaruhában lengette tánckontextuson kívül eső csípőjét ugandai autentikusra, körülmetélési szertartászenére és a zenei ínyenc körökben nálunk is kedvelt Iva Bittovára.

Finnország inkább az irodalom és a zene otthonának tartja magát, ahol a testiség maximum az elnehezedés élményével jár együtt. Táncba próbálja belegyűrni összes fizikai attitűdjét, amelyet a fennálló lutheránus humán koncepció és az északon kondicionált kemény életstílus táplál. A cél nem is annyira a test felszabadítása, mint a kulturális kontroll hozzáadása. Tero Saarinen balett-táncos érzékeny, a humorosságig minimalista, döbbenetesen tiszta táncfelfogása ilyen módon szól a finn átlagemberhez. Férfi létére kontyba rakott hajjal, tülltütüben, alumíniumtányérral elkövetett szólóját tomboló tetszésnyilvánítás kísérte nálunk is. Elképesztő előadása az említett Jorma Outinen koreográfiája alapján 1988-ban díjat nyert Párizsban, és később Ballet Pathétique címmel egész estés előadássá rendezték az állami balettintézetben. Így több mint tíz év után a darab letisztult formái egy Pétervárt lenyomó, modern Hattyú halála kánonjává emelték a finnek számára ezt a darabot. Tero Saarinen a Company Toothpickkel még két másik etűdöt mutatott be, amelyek csak árnyalataiban közelítették meg az említett szólót, de Gavin Bryars pályaudvari koldusdala Krisztus véréről és Laurie Anderson filozofikus versei mindvégig biztosították a befogadókat az otthonkeresés méltóságáról.

A frissítő finn kultúrszeletelés végére maradtak a filmek. Aki Kaurismäki, a légnyomást kapott, persze semmiképp nem maradhatott ki. Mindkét vetített filmjét láthattuk már a magyar mozikban. Az angol feliratos finn trainspottingra viszont megtelt a nézőtér vasárnap este, bár voltak kétségek afelől, hogyan gyorsulnak a finn főváros fiataljai az őket körülvevő világgal egy ritmusban. Jarmo Lampela Freakin Beautiful World című filmje egy ex-junky lány, egy trippes és egy füves fiú kompon való drogcsempészésének, szüleikkel való kapcsolatának és drogtűrő képességének történetét meséli el sűrű párbeszédekben, olyan színorgiában, mintha egy napszemüvegdíler mindig új napszemüvegén keresztül folyna a diskurzus. A történet azért nyomasztóbb egzisztenciálisan, mint az eddigi népi drogkultuszfilmek, mert a fiatalok itt jóval korábban függetlenednek a családjaiktól, hideg van, és nem jár nekik a pingvinek társadalmára oly jellemző szociális testi közelség sem. Magasabb életszínvonal, de lelkileg mégis posztszocialista, és ez nekünk meglehetősen familiáris.

- sisso -

szerző
- sisso -
publikálva
1999/39. (09. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...