Koncert
Nyolc óra múlt, amikor a Trafóba értem. Sor, az nem állt a pénztárnál, de azért semmi gáz, bent várakoztak már vagy kétszázan. Csabától tudtam, hogy négyszáznál már nullán van a buli, végül is benne lehetett a pakliban. A közönség inkább harmincon túl, mint húszon innen, mégsem mondanám, hogy dúlt a nosztalgia. Akik David Thomas miatt jöttek - mint én -, pontosan tudták, hogy ma éppoly súlyos, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, hogy könnyen letaglózhat, szóval hogy a mindenkori széljárástól függetlenül kihagyhatatlan.
Előtte az angol-orosz Galen- Sadko duóval sem volt különösebb gondom. Becsületesen dekadens dalokat hallattak, Kurt Weill-es ízzel, a zongora meg is telt érzéssel, s lemezen az énekkel sem lett volna baj. Ez a műfaj azonban nem tűr lötyögést a színpadon, ennél lélektől lélekig a tét, Nick Galen azonban nem tudott mit kezdeni a mozdulataival - téblábolásával szépen kioltotta a hatást.
Utána Kampec Dolores. A régi számoktól bámulat és padló, az újabbaktól bosszúság: mint amikor egy újságcikknek ki kell húzni a felét. Az volt a benyomásom, hogy az elektronika és a szabad zene, az etnodzsessz és Ázsia, mindaz tehát, ami mostanság kalandot jelent Kampecék számára, kontroll nélkül burjánzott e darabokon. Disznó sarkítás az ilyen, de bennem csak a túlspilázott szerkezetek, az öncélú kavarás és a fárasztó menetidő emléke maradt - és nagyon hiányzott a letisztultság, a könnyedség, a belekapaszkodó.
Bizony jó tíz éve már, hogy itt járt David Thomas: ´87-ben Szentendrén a Wooden Birdsszel, egy év múlva pedig az újjáalakult Pere Ubuvel a Petőfi Csarnokban.
Übü papa
meg-megszólal azóta is - akár a ´95-ös Raygun Suitcase, akár a tavalyi Pennsylvania teljesen rendben van -, hanem a társaság egyik fele Amerikában, a másik meg Angliában él, szóval az egy macerás buli. A két sápadt fiúval három évvel ezelőtt debütált Thomas (Erewhon); gitár, kütyük, trombita és melodeon - ez ugye lényegesen mozgékonyabb vállalkozás. Azt azonban, hogy alárendeltje lenne Übünek, még tévedésből sem mondanám. Míg az "stadionzenekarrá" szeretett volna válni, ez a trió megengedhette magának az intimitást, a csendet, a bensőséges költészetet és a kamaraszínházat.
David fekete nadrágot és fekete inget viselt piros hentesköténnyel. Nélkülözte a zokniját és a cipőjét, s mintha újabban is hízott volna kicsit. "rák óta borzasztóan szenvedett, a gerincét, a hátát fájlalta. Sántikált, vagy lerogyott egy székre, tulajdonképpen úgy festett, a végét járja. Azt kell mondanom, megindítóbban agonizáló Buddhát soha nem láttam még piros henteskötényben. A hátáról, igaz, valójában csak a koncert után szereztem tudomást, addig gyanítani sem mertem, hogy show-elem vagy sorscsapás e kín. Az volt csak szent, hogy bármiként is: hibátlanul alkalmazza. Alkalmasint fulladásos roham is rátört, ugyan azt már hallottam korábban lemezről, a Kathleen című számban. Röhögésileg kibukni vagy kibukásilag röhögni - ezek a dolgok szépen egymásba csavarodtak, mint rendesen, általában.
David "Ornette Coleman műanyag szaxofonját idéző hangja", apró melodeonja is lehetett a régi, a gitáros Keith Moliné és a trombitás Andy Diagram azonban olyan tripeket kevert ki, amilyenekről én gitártól és trombitától még nem hallottam. Mindezt minden felhajtás nélkül, tök visszafogottan - nehogy extremitásnak tűnjék, ha borzong a hát.
Hatvan percet szeretnék elképzeltetni így, aztán a ráadásnak is vége lett, s tulajdonképpen már a lemezét árulta David, mikor is kitűnt a csoda. Sugárzott az arca, és a járása is szemlátomást... - "mire véget ért a koncert, David Thomas megszabadult a fájdalmától". (H. Csaba szavai, köszönet és hála.)
Hát így. Nagyon kevés gitárzenekart ismerek, amelyre szükségem lett volna ez után. Az Ex nem tartozott közéjük - kivált úgy fél kettő magasságában. Három-négy szám, és meg kellett lépnem, az volt a benyomásom: múlt idő. Persze könnyen lehet, magamra értettem.
Tisztázatlanok még a számítások, mindenesetre már kiderült, legfeljebb pár tízezernyi forint a veszteség. Kábé háromszázötven fizető látogató, szerintem ez egy tisztességes szám. A HungaroCarrot további sorsa, ezzel együtt, kérdéses még. Szar dolog - vagyis nem meglepő. Gondolom, most jöhetne a patetikus búcsú, de nem teszi. Megvettem Davidtől a Meadville-t, hadd mulattassam inkább azzal magam.
Marton László Távolodó
HungaroCarrot ´99, Trafó, október 23.
