Koncert
Először járt Taj Mahal Magyarországon, majdnem belefért, hogy az év blues- és world music-szenzációjaként propagálja a (szervező) Mafioso Records. Taj Mahal harminc éve pakolja az asztalra a magáét, a tavalyelőtti Se–or Bluesért végre a legjobb kortárs blueslemeznek járó Grammy is összejött, és a világzenét is tíz évvel azelőtt vette kézbe, hogy megszületett e fogalom. Ez a pasas végül is teljesen rendben van, ott a helye John Lee Hooker meg B. B. King mellett, és a szája sem véres: amit Eric Clapton, amit az Animals vagy amit a Rolling Stones művelt, az neki (is) ugyanúgy blues.
A Hula Bluesról kérdeztem, mikor is erre terelődött a szó - azon a (szintén) tavalyelőtti korongon napsütötte, tengerparti hawaii muzsika hallható. Ez a könnyedség, ez a globalitás persze nem annyira fundamentuma, mint színfoltja Mahal pályafutásának; ha valamikor, hát most igazán kiderült. Csak sajnos nem a koncertből.
Hanem a Kulanjan albumra gondoltam, amit Mahal a korás Toumani Diabate zenekarával vett fel (Toumani alig két hete, hogy Salif Keita kapcsán e hasábokra került). Mint mesélte, a nagyszülei és a szülei Marcus Garvey Vissza Afrikába mozgalmának a követői voltak, és nagyon fontosnak tartották, hogy a gyermekek megismerhessék a gyökerüket: az amerikaiak számára (ugyanis) Afrika csak a szegénységet jelentette, arról nem volt - arról nincs - fogalmuk, hogy mit adott a filozófiának, a művészetnek, a vallásnak. Mahal 1979-ben ment először Afrikába, és három hónapig turnézott afrikai zenészekkel közösen. Azóta kollaborált Ali Farka Touréval, Basekou Konyatéval, Toumani Diabatéval, Bai Kontéval, Foday Musa Susóval - eljött hát az ideje, hogy egy albumban is manifesztálódjanak haza vezető lépései. Jó lemez a Kulanjan - ezt már nekem kell elmondanom -, alapvetően mali ízű, de ahol belefolyik a country blues, a Mississippi, ott sem önt ki. Ha ez a társaság érkezik Pestre, lett volna, lehetett volna csoda.
Szóba került az öltözőben Ry Cooder is. Nem elég, hogy a hatvanas évek közepén együtt játszottak a The Rising Sons nevű társaságban, jó tíz éve párhuzamosan kalandoznak közép-amerikai, mali és indiai kollégáikkal. Még sincs köztük - ábrándított ki Mahal - semmi kapcsolat, Coodert nagyon nehéz kirobbantani a családi kötelékből, nem egy barátságos, kommunikatív figura.
- És ez az International Rhythm Band?
Ez a társaság már a hetvenes évek végén összeállt, s most kábé öt éve megint gyakran játszik együtt. Budapesten a repertoárjuk keresztmetszetével szeretnének bemutatkozni: egy kis country blues, egy kis latin, egy kis reggae...
Hát így. Szépen megtelt hozzá a mozi, csak a pereces szívódott fel. Country blues és chicagói, hawaii és reggae - egy ideig azt hittem, e sok színtől nehezedett el a kép. Aztán abban maradtam, hogy hiba volna "megfejteni" - egyszerűen nem ment igazán. Biztos nagyon szerették volna, meg minden, jobbára mégis az ücsörgés, a fáradékonyság. Két-három számtól, ha elhasaltam, azokban végre felszökött a vér... Akik olyat tudnak, azok mindent tudnak, és akik mindent tudnak, azokat nagyon lehet bírni - hát még ha kihúzták volna egy fél órán át.
Marton László Távolodó
Royal Music Hall, október 1.
