Zene
Frusciante igazából John volt, és a Red Hot Chili Peppers gitárosa. Lehet, hogy ez a Jack Stephen King alkoholista, családirtó szálloda- gondnokára utal, ki tudja, annyi referencia gyűlik össze ebben a könyvben, és egyik sincs függelékben feltüntetve a fordító részéről, bár ezt ilyen újszerű regények esetében talán megkívánná az átültetőkódex, de egyébként sem hiszem, hogy M. Gizella végighallgatta volna a Red Hot vagy a Sex Pistols összes lemezét, ami szerintem elengedhetetlen a kannibál életérzés átéléséhez. Szóval John, az igazi, valóban otthagyta a bandát, azaz a zenekart a siker csúcsán. Elege volt a sztárdarálóból, és a japán turnén lelépett. Azóta állítólag újra kacérkodik a sztársággal, úgyhogy ez a húzása nem volt annyira hiteles, mint Kurt Cobain öngyilkossága, de Brizzi ezt tizennyolc évesen még nem tudhatta. Szar a világ. Mégis írt egy olyan könyvet, amelyből a fordítás ellenére is átjön a radikális, fiatal, olasz életérzés. Egy olyan fiúról, akinek mindene a punk, az antiprohibicionizmus és a vegytiszta szerelem. Neki és nemzedékének nem volt Zabhegyezője, szegényeknek - gondolhatják az amerikai kritikusok. Nem tudtak felnőni, most mit csináljanak? Ott voltak a hatvannyolcas szüleik, hogy megutálják az efféle baloldaliságot, és elmentek a Che Guevara-i vörösség felé, zenével, eklézsia-neurózissal fűszerezve. A könyv nagyon élvezhető részét képezi Alex gyónása, ami a kereszténység kritikájának egyik legjobb kortárs megjelenítése. Igen, itt van még ez az Alexség, a főhőst Alexnek hívják. Szintén utalás. A Mechanikus narancs hősére, akit öregek téptek szét. De mégiscsak bizarr úgy interpretálni őt, hogy az öreg Alex, bár a cajga és tanarak kifejezéshez képest ez semmi. Az olasz szleng - főleg, ha mű, mint esetünkben - átültetése valóban igen nehéz feladat lehet. A tanaraknak viszont nem megbocsátható. Ha jól emlékszem, a mi általános iskolás korunkban is csak magukra alkalmazták viccesen a pedagógusok, esetleg a szülői munkaközösségek gyűlésein írt csasztuskákban bukkant fel ez a kifejezés.
