Film: Új-Zéland messze van (Egykoron harcosok voltak)

  • Ifj. Hábetler János
  • 1996. augusztus 22.

Zene

Ifj. Hábetler János

Cifra népség a maori. Szeretnek moziba járni, ezért egy hajlott korú tudós a magyarok rokonainak vélte őket, de az élet fényesen rácáfolt a szenilis prof tanaira. Derék távoli barátaink ugyanis sokkal inkább szerepelni járnak a moziba, mint bámészkodni.

Legutóbb a Rapa Nui című opus szórakoztatott minket, mely felejthetetlen dolgozatban jelentős szerephez jutott az időszámítás előtti főnök helyes kis protézise, a másodasszisztens, aki madarakat hajigált valami bokor mögül, és egy óvatlan pillanatban bennfelejtődött a filmben, és a társadalmi elrendeződés. Ne tagadjuk, a maorik osztálytagozódási frontvonalak mentén szívatják egymást. Nem volt ez másként régen, mikor a tapsifüles kisebbség nagybarom kőpofákat építtetett a szerencsétlen normál fülű többséggel (Rapa Nui), és most sem, amikor az alsó proli férj veri, napra nap, félholtra középproli asszonykáját (Egykoron harcosok voltak).

Auckland Új-Zéland legnagyobb városa, és van benne szép nagy lepattant, gyomorfordító nyomornegyed, ahol a nyomorfordító kísérletek, esküszöm, hiábavalók. Sok ott a sör, a graffiti, a banda, az indulat. Kemény vidék, mint Kőbánya, egy fickó erősen hasonlít a mi Bill fiunkra, mégiscsak lehet valami abban a rokonságban.

Kerülgetjük, kerülgetjük, hisz olyan szimpatikus mindenki abban a moziban, az üzemvezető az ajtótól a pénztárig kísér, a pénztáros néni oda ad jegyet, ahova kérünk, a perec ropogós és foszlós kivitelben egyaránt akciós áron kapható, a jegyszedő leporolja előttünk a széket és takarékra állítja az elsősorban hadműveleti üzemmódban hortyogó házi klosárt, mégis, mégis ki kell mondanunk az őszintét: az Egykoron harcosok voltak, kecsegtetőnek tetsző címe ellenére, rossz, mint a bűn.

Mélyen demagóg és ócska vásári látványosságok szintjén egzotikus. Rossz, de unalmas is.

Arról szól, hogy egy család szerencsétlen körülmények között él. A férjet épp kirúgták jól menő halastrógeri beosztásából, és ez havi 17 dollár veszteséget jelent a továbbiakban népes családja számára. Egy asszony, öt gyerek. Az hagyján, hogy kirúgták, de ez a férj, ez egy dúvad, egy vérnősző barom, sőt még annál is nagyobb állat. Veri az asszonyt. Hozzá képest Stanley Kowalski egy Florence Nightingale, legalább. Szóval, ilyen nincs. Ez az ember, alighanem csak azért, mert a felesége szülei valaha ellenezték a kötendő frigyet, olyan helyzetet teremt, melyben középső fia intézetbe kerül (ahol persze törődnek vele), a nagyobbik fia a buktatókkal teli bandatagi hivatást kénytelen választani (a banda persze féltőn óvja új tagját, még kocsit is adnak kölcsön neki húga temetése alkalmából stb.). És az a szerencsétlen kislány egy apja szervezte kerületi lerészegedésen egy szemét nagybácsi által megerőszakoltatik, majd öngyilkos lesz (rajta talán már az sem segít, hogy az ősök közé temeti anyja).

Nem kizárt, hogy a kritikus egy érzéketlen barom, de azért ez mégiscsak sok. Hogy a világ, a maorik, a magyarok, az amerikaiak, a héttörpék és a rókamanguszták összes bajait egy részeges baromállat és pár hasonszőrű haverja okozza, úgy is, mint társadalmi presszió, nos, ez finoman szólva is iránytévesztés.

Különben meg nem kéne ezt a maori dolgot annyira erőltetni. Olyan ciki.

Once Were Warriors, színes, új-zélandi, 1994, 98 perc. Rendezte: Lee Tamahori; fényképezte: Stuart Dryburgh; szereplők: Rena Owen, Temuera Owen, Anita Ker-Bell. Bemutatja a Mokép Rt.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.