Az úgy van, hogy a Gutenberg Művelődési Ház, az van, valahogy megmaradt, mintha elfeledkeztek volna róla - bár, ha így tették, joggal tették - valamikor ´74-ben, mikor még újdonságnak számított egy-egy tűzpiros Dacia kombi a hazai közutakon, most meg ez az előadás, özönlenek befele emberek, olyanok, mintha egy Amway-toborzóról morzsolódtak volna le. De hogy Neander-völgyi rokonokkal leveleznek, az hétszentség.
Az előadás nehezen kezdődik, először jön valaki, elmondja, hogy majd mindjárt jön valaki, aki elmagyarázza, miről fog szólni a darab, amitől az ember hajlamos pánikba esni, pedig helytelenül teszi, mert a második előtt még jön egy énekesnő, Barbie baba nagynénje vidékről, és elénekel valamit, amit viszont Ennio Morricone szakácsa lophatott a gazdájától, vagy leste el tőle, mindegy. Elmondja, hogy a férjének írta, amikor az Oroszországban térítette a vadakat; nem mondja, pedig érdekes lehetett, mikor a férj hazatért, és ő a garázsajtóban elénekelte neki. A tolmácsnő jó. Különösen a hangja, ahogy fordítja az énekesnő férjét - De van egy problema. A bűn. -: van benne valami puhaság, anyák altatják el így a csecsemőiket, miközben odakint, a lakótelepi előszobában fel-alá járkál az új kapcsolat, akiből aztán mégse lesz az igazi - de azért pár hétnél tovább miatta se kárhozna el az ember.
Az előadás (ja, és van egy díszlet is, nincs semmi, de ezüst krepp borít, bár ebben némi ellentmondás feszül, de csak látszólag) epizódokra épül, mint például Ibsennél, csak itt többet beszélnek, meg nem norvégok. Ha egy korabeli génszemélyiség elsózza a kis Ibsent valami tehetős balkáni házaspárnak, az lett volna ilyen. Az első, szöveg nélküli epizódban Jézust előbb megverik, aztán még egyszer megverik, majd még egyszer, aztán, a mozdulataikból ítélve (kellék nincs), tejtermékállagú (mondjuk mackósajt) masszát igyekeznek a fejéhez illeszteni. A beavatottak szöges koronáról suttognak zsöllyeszerte. Nekik lesz igazuk, mert a keresztre feszítést elég egyértelműen jelzik le, bár egyes evangélium-interpretációk szerint nem hetvenhárom szöggel. Itt kb. annyi van, szeretik megismételni a dolgokat, mint ez a későbbiekben egyértelműen bebizonyosult.
Később lesz egy háziasszony. Ha valaki emlékszik Röltex Rózsira, és hozzáképzel pár évgyűrűt, annak megvan. Azon örvendezik, hogy a mennyekbe érkezvén az angyal, aki ott várja (négy beosztottjával egyetemben: ők fehér lepelben állnak, a világítás eleinte hátulról jön, de nincs ott semmi, ami ezt indokolná), megtalálja a nevét az Élet Könyvében. Ez jót jelent.
A következő két fellépő nem ilyen szerencsés, pedig eladósorba cseperedett lányokról van szó. A Pro7-horroron megmenekülnének, itt nem. Kábítószert szívnak (az egyik beszéli rá a másikat, az még sose, de aztán összetekert százas bukkan fel az övtáskája helyéről, ha ez mond valakinek valamit - mindegy, dramaturgiai hiba), és úgy elviszi őket az ördög, hogy hú de elviszi. Effektíve kijön a színpadra, mint a SZOT-Télapóban a krampusz. Pedig az egyiknek végül is elismerésre méltó combja van, már ha a maga kissé talán túlzottnak ható módján is.
A jelenetek között egyébként, mondva lett, lehet tapsolni, de az ördögnek nincs igazi sikere. Előszörre gyér taps, másodszorra semmi, pedig kifütyülni is lehetne, az is mondva lett, hogy lehet. Másodszorra egy teljes házaspár, férfi, feleség, inkluzíve jut el az Élet Könyve elé, sajátos eszközökkel vizualizált (leírni nem lehet, a magyar nyelvben ilyen szavak nincsenek is) repülőgép-baleset során, amelyben elhangzik, a recenzens a saját sírjára esküszik, elhangzik, hogy "Mi ez? Zuhanunk! Jaj nekünk!"
Az előadásmód első látásra (később azonban lehet, hogy meg lehet szokni) kissé viszolyogtató szintézise a kisrealizmus néhány szerényebb eredményének (amilyenekkel például a műfaj hazai nagyjai kedveskednek a közönségnek, amikor azt hiszik magukról, hogy amolyan cseh filmes komédiát alkotnak ők), továbbá a kozmetikumügynökök jellegzetes stratégiájának. Az igaz átélést nehezíti, hogy a szereplők mikrofonba beszélnek, amit végig a kezükben tartanak: ettől némi talk-show stichje alakul ki a dolognak. Az ember, ha nem vigyáz, könnyen azon kaphatja magát, hogy Szenes Andreát képzeli valamelyik kárhozni induló epizodista ölébe, aztán, ugye, kész a baj, lehet vele analitikushoz menni, aztán abba jól belezúg az ember, harminc körüli pszichológusnők társaságához képest egy aknamező az árnyas virány. Vagy lehet üdvözülni, az előadás kapcsán erre is van lehetőség. Van az, hogy az ember felrohan a színpadra (a feljárón persze megbotlik, de azt lehet allegorikusan is felfogni), és ott helyben. Nem kéne, mert, ahogy ők maguk mondják, van egy problema: a bűn. És ez az előadás, ez már több a striciségnél és az ostobaságnál is, és nem csak azért, mert akit tudnak, akit lehet, azt ezek a szekták kinyírják, hanem azért, azért is, mert még a vidéki tűzoltóbálok bája sincs meg bennük, irtózatosan, menthetetlenül, kiröhöghetetlenül semmilyenek. Ha mégis így tennénk, az előadásban nyilvánvalóan kisebb zavar állna be, de a zene úgyis playbackről van samplingelve, tehát bármikor bárhonnan újra lehet kezdeni.
Ami ebben az esetben nagyon, de nagyon nem volna szép tőlük.
Rút Ernő
