Film: Vissza a Zónába (Janisch Attila: Hosszú alkony)

publikálva
1997/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

München 700 kilométer ide, tán Velence is, Párizs úgy ezerhárom lehet, Amszterdam megvan ezerhat is. És vannak a nonstop autóbuszos turista, bevásárló autóbuszos utak, mindenféle utazási irodák szerveznek ilyeneket. Este hatkor fölszállsz, pisi, kaki, videó, hűtőszekrény a buszon, nincs megállás harmadnap hajnalig, mire megérkezel, akkurát hulla vagy, egy halott ember, megveszed a kezed ügyébe eső első akciós oxigénsátrat, és irány haza: nonstop.

Film
Vissza a Zónába
Janisch Attila: Hosszú alkony

München 700 kilométer ide, tán Velence is, Párizs úgy ezerhárom lehet, Amszterdam megvan ezerhat is. És vannak a nonstop autóbuszos turista, bevásárló autóbuszos utak, mindenféle utazási irodák szerveznek ilyeneket. Este hatkor fölszállsz, pisi, kaki, videó, hűtőszekrény a buszon, nincs megállás harmadnap hajnalig, mire megérkezel, akkurát hulla vagy, egy halott ember, megveszed a kezed ügyébe eső első akciós oxigénsátrat, és irány haza: nonstop.

Ha akarom, Janisch filmje a fent vázolt csoportos autodafénak állít emléket. Valaki fölszáll a távolsági buszra, sokáig rázkódik, s mire végre megérkezik, tisztára meg van halva, vagy majdnem.

Mégis, micsoda különbség lehet halálutak között. De az elmesélhető történet ennyi, és nem több. Mindig minden ugyanúgy kezdődik, hogy kisüt a nap, és felkelünk, és jó a levegő, a barátaink köszöntenek kedélyesen, hát a munka hogy megyen, aztán támad valami ötletünk, teszünk egy rossz mozdulatot, jót esetleg, és ripsz-ropsz, a lét kicsit recseg, és ott állunk meghalva, becsajozva, új munkahelyre szegődve, nyakig a szarban, elutazva Hawaiira, tavalyra, anyáékhoz Bercelre, vissza. Az egész nem tart sokáig, észre sem vesszük, a változás maga: felderítetlen terület, zóna a szürkületben. A Hosszú alkony expedíció, utazás a zónába. Mi pedig, akik e film helyét keressük, voltaképpen meg is érkeztünk. Olyan mozit látunk, amely, elsősorban érzékeny megvalósításának köszönhetően, méltó módon beszél arról, amit a magyar filmművészet gyakorlatilag egyetlen progresszív iránya már vagy tíz esztendeje környez.

És akkor itt fölhozhatnánk újra a Stalkert, valamint Fehér Györgytől Tarr Béláig az ismerős neveket, címeket, rendszámokat. Idetartozik a Hosszú alkony is kétségtelenül, de a vége főcímbe kiírt évszám: 1997, pontos nagyon. Itt tart a dolog e pillanatban, pont úgy néz ki, ahogy F. Kovács Attila és Medvigy Gábor látják, akik, meglehet, ki nem találták, bár fene tudja, ezt az ezredvégi Magyarország-képet, de ők jutottak legmesszebbre feltárásában. És pont olyan, amilyen tartalommal Janisch és Forgách András megtöltötték. Pont ezért e pesti stílt hagyjuk is, szerethető benne a szerethetetlen s élvezhető benne a használhatatlan, rendben van.

Inkább keresgéljünk kevésbé kézenfekvő, tányérba mászó analógiák körül. Hogy hogyan lehet megszólalni haláli dolgokban, összeuró díjakért hajtva erősen, arra megfelelő példának tetszik Tornatore Puszta formalitás című dolgozata. Abban is dőlt az eső, és sötét volt, meg Polanski és Depardieu egymást múlták felül, heves szócsaták során mondták a sok okosat, meséltek négykezesben egy életet el.

Janisch nem tesz ilyet. A Hosszú alkonyban nincs egy árva gondolat sem - kimondva. A dialógusok? "Nincs kisebb?" Tudniillik a buszsofőr nem bír visszaadni az ezresből. Ez a halálút a filmen meséltetik, oda és vissza, mégis legtöbbször előre álmodunk benne, és mindig a rosszabbra számítunk, és gépkocsivezetőből is akad egy kicsit udvariasabb fiú, és meglesznek végül elveszett és elhagyott babáink, a legvégére helyrekerülnek kitörött végtagjaik is. Csak addigra már mindennek szinte vége lesz. A Hosszú alkony ékes bizonyítékul szolgálhat: a legmesszebbmenő közérthetőséggel lehet szólni mozgó képek által, és tök fölösleges a celluloidon elmesélni, lefesteni, elhegedülni dolgokat. Tessék elhinni: redundáns dolog. A film attól közvetítő eszköz, hogy film, még akkor is, ha csak illusztrációs segédeszközként használatos manapság.

A másik, a távolabbi előkép, példa Jazudzsiró Ozu Tokiói története, melynek japáni gyorsvonata ugyanazt a tájat járja be, csak még lassabban, mint Janisch Ikarus 55-öse. Elmegy Tokióba, és a hosszú utazás alatt, de tudjuk.

Az idegen példák után csak maga maradt magának. Janisch korábbi munkái arról árulkodtak, hogy készítőjük büszke arra, hogy tanult mestersége a filmrendezés. Tisztelt, bálványozott tanítói ott masíroztak filmjeiben Hitchcocktól Boncidáig vidáman. Most úgy tűnik, mondandója lett fontosabb, az elvesztett öngyújtók ott kísértenek persze megint, megtalált medálok képében, de szigorúan csak funkciójukat gyakorolják, nem parádéznak. Jelek már nem azt jelentik, hogy jelek, hanem jelzik, ami ránk vár, amit csak a végén tudunk meg egészen. Vigasztaljuk magunk: lehet, hogy sokáig kell még várni, még ha ez a vers most csak hetven percig tart is.

- turcsányi -

Hosszú alkony; színes, magyar, 1997, 70 perc; rendezte: Janisch Attila; fényképezte: Medvigy Gábor; látvány: F. Kovács Attila; szereplők: Törőcsik Mari, Molnár Rebeka, Ujlaki Dénes; bemutatja a Budapest Film

publikálva
1997/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...