12 átmásolt regény
Miroslav Mandic tárlata
Miroslav Mandic szerb festõ, filozófus, költõ, szerzetes, koldus és csavargó l991-ben elhatározta, hogy tíz évig gyalogolni fog Európában. Mindennap húsz kilométert, azaz huszonhatezer lépést. A vándorlás rózsája címet viselõ performance Londonból indult, William Blake sírjától, l991. november 9-én. Az elsõ lépés hét percig tartott. "Ez a lépés híd, amely a harmadik évezredbe vezet", mondta akkor. Aztán kitört a balkáni háború. Mandic folytatta vándorútját. Prágában, Jan Palach áldozati helyszínén bocsánatot kért mindenkitõl a Jugoszláviában folyó õrület miatt. ´92 tavaszán Athénban tartózkodott, amikor meghalt az édesanyja. Katonaszökevényként nem mehetett haza a temetésére. Emlékére elõedzések nélküli maratont futott a régi olimpiai stadionban. Alithia tanatosz den iparhi / A halál valójában nem létezik.
Miroslav Mandic végtelen történetei közül kettõ most Budapestre érkezett. Április 5-tõl a Ferencváros szívében mûködõ Black-Black Galériában 12 képzõmûvészeti alkotássá átlényegült regény-képe látható. Mandic tizenkét szerb író: Crnjanski, Petrovic, Tisma, Danojlic, Kis Vrkljanov, Cosic, Mihailovic, Dragojevic, Basara, Despotov és Albahari egy-egy mûvét kézírással egymás alá másolta: az írásból sûrített képi információ lett, s a fizikai olvashatóság átadta helyét a képi teljességnek. (Lásd még: Esterházy Péter és az Iskola a határon.) A középkori katakombák hangulatát idézõ térben összegyûlt kis létszámú közönség a megnyitó második felében nagy hatású performance részese lehetett: a - legalábbis részben - szabadkai illetõségû Opál Színház társulata szerbül, magyarul és "futásul" tolmácsolta Mandic heroikus vállalkozása - a maratoni - közben lejegyzett, halott édesanyjához, Kajához szóló üzeneteit.
- dai -
Black-Black Galéria
Budapest IX., Balázs Béla u. 20.
Nyitva május 3-ig szombatonként 10-l8-ig
****
Nem kérdés
George Duke: Is Love Enough?
George Duke (1946, Kalifornia) hatévesen kezdett zongorázni egy Duke Ellington-koncert hatására. Tanulmányai elvégzése után latin dzsesszt játszott, majd Dizzy Gillespie-t kísérte.
Arca a hetvenes években gömbölyödött ki, mikor is Chick Corea és Herbie Hancock mellett a jazzrock meghatározó billentyûsévé vált. Többek között Jean-Luc Pontyval, Frank Zappával, Cannonball Adderleyvel muzsikált, majd a rockos elemeket soulra, funkyra cserélte; késõbb a latin dzsesszhez tért vissza. Kiszámíthatatlan, amúgy könnyû, szórakoztató muzsikák elõadójaként szerepelt a szakirodalomban.
Ezen a lemezen, talán a funky-reneszánsz hatására, a hetvenes évek fekete tánczenéinek dzsesszes tolmácsolásához tért vissza, annak az idõszaknak olyan elõkelõségeit nyerve meg közremûködõként, mint Airto Moreira vagy Benny Maupin. Ez idáig mind rendben, sõt funkynak is, easy listeningnek is az elsõ bõ félóra, egy békebeli bakelit terjedelme kimondottan megteszi. De Duke valahogy képtelen abbahagyni, hetvenkét percig futja egyre üresebbé váló köreit, egyre több bosszúságot okozva ezáltal. Így eshetett meg, hogy végül megválaszolja címadó kérdését: sajnos nem elég a szeretet.
- bandra -
Warner, 1997
***
Tüzes vizet, édes angyalom!
Tüzes angyal
Könnyû helyzetben vagyok, szeretem ezt a könyvet, másodszor, harmadszor is bejön, súlyos krimi, sötét erõkkel, démonokkal, boszorkányokkal megspékelve, tulajdonképpen felesleges értekezni róla bõvebben, gondolom, mindenki olvasta már, aki olvas ilyesmit.
Az Édesvíz Kiadó új sorozatának elsõ vagy második darabja a kötet, ezért inkább ezen kiadás képezi az írás tárgyát, mint maga a regény. A Tüzes angyal már ránézésre is olyan, mint egy könyv, talán túlzás nélkül állíthatom, hogy szép, gusztusos kiadvány, kemény borítóval, akárcsak a boldogtalan békeidõkben, olyan kiállításban, amit öröm kézbe venni. A jó érzés a könyv kinyitása után is folytatódik, tipográfiai bravúr az egész mû, olvasható, élvezetes betûkkel, míves fejezetcím-nyomással.
Ez a kellemes, száraz érzés egészen az Elõszó elolvasásáig tart. Bakos Attila olyan hülyeséghalmazt vonultat fel az elsõ oldalakon, hogy a Szeb Lyövõt címû sajtótermék kacagva vállalná vezércikknek. További fikázás helyett álljon itt az elsõ bekezdés: "Hosszú-hosszú idõbe telt, míg az emberi szívekben fokozódó vágy megolvasztotta fél évszázad hazánkra dermedõ jégpáncélját. E jég a mindent tagadás könyörtelenségével letarolta, szinte gyökeréig visszatörte az ország egykor terebélyes, zöld lomboktól és virágoktól pompázó szellemi, irodalmi életfáját, amely immár nyolc esztendeje láthatóan ébredezik, az élet vize költögeti szelíden."
Na ja.
Ennek ellenére a könyv nagyon jó.
Para-Kovács Imre
*****
Léha séma
Rizsporos intrikák
Az 1780-as években járunk. A fiatal Saint-Just még csak császármadarakra lövöldöz csúzlival. A hazai pálya hátrányaitól (mocsár, szúnyogok, beteg parasztok stb.) olyannyira szenvedõ ifjú, de szegény francia nemes Versailles-ba utazik meggyõzni a helyi vízügyi lobbit (ami abszolutizmus lévén a tizenhatos sorszámú Lajos), hogy csatornázni kék. A sármos Vásárhelyi Pál-elõkép az udvar elõszobájába jut el, ahol döbbenten tapasztalja, hogy a zsarnokság dõzsöl és üli torát dominózva, kártyázva, táncolva, de leginkább egymást szívatva: aki a legszellemesebben alázza meg a másikat, az a befutó.
Ifjú hõsünk sértõdne vadul, szaladna haza dúltan, ám egy szerencsés kimenetelû szópárbajt követõen inkább az asszimilációt választja, a cél szentesíti az eszközt jegyében. Elindulna a fiú a fények útján, ám bekavar a szerelem nemes kisasszony képében, és happy end csak 1794 után lesz, amikor a boldog házasok már polgártársakként boldogan csapolhatnak mocsarat, intrikáktól mentesen.
Körülbelül errõl szól Patrice Leconte filmje, a Rizsporos intrikák. Mi tagadás, nyomasztó sematizmus, ehhez képest a Kiss Katalin házassága egy Aranypolgár, és mégis. A film besöpört négy César-díjat, szellemes és kellemes, könnyed és elegáns. Persze nem az egyértelmû fekete-fehér, igen-nem vagy az "üzenet" miatt. Egyszerûen csak arról van szó, hogy profin megcsinálták, eljátszották, megvágták. A dolog ettõl már-már sugárzik, kacarászhatunk és ledöbbenhetünk, izgulhatunk és fellélegezhetünk.
Legfeljebb csak a vetítés után juthat eszünkbe, hogy úristen, ezt ugye nem gondolták komolyan.
- legát -
A Budapest Film bemutatója
****
Harmadik típusú etno
Toys of Ancient Gods: Cargo Cult
A lemezboltokban érdekes borítójú CD-re bukkan az ember, ha belenéz Pierrot popmûvész fachjába: három távol-keleti maszk, a középsõ éppúgy fele-fele színûre festve, ahogy a mûvészt ismertük, még mielõtt elbúcsúzott volna a bohóckorszaktól. Pierrot-t az apró betûk között találjuk, õ write-olta, arrange-olta és produce-olta ezt a tíz számból álló projektet, megvalósítva régi álmát: Pierrot (egy ideje a Sony producere) már ´93-ban kiadott volna egy etno/world music/dance-kompilációt, ámde nem kapott meg minden szerzõi jogot; a világzene úgy landolt a magyar állami zúzdában, mint ahogy egy miépes vágyálom kinéz.
Aztán most mégis. Ugyan nem tudom, hogy Pierrot saját szerzeményeinek nevezhetõ-e a profi hangzásúra produkált album, mert azt szedte össze, amit "szabadon felhasználható hangminták" alapján talált; na jó, nevezzük autentikusnak, mert úgy hangzik. Indiai, kínai, tibeti, roma és afro-beütés, minden nagyon táncolható és hallgatható, de sajnos távol a zseniálistól, mert izgalom, az nagyon nincs benne. Vannak viszont sci-fi-bejátszások és van Erich von Daniken-ideológia, amely szerint az õsi kultúrák nem maguktól alakultak, ufók jöttek le, megteremtve civilizációnk alapjait. Hülyeség. Mind a három fülem és zöld orrom azt mondja, hogy ufók nincsenek.
- seres -
A lemezhez egy õsi egyiptomi multimédiás táblás játék és egy Krisztus elõtti videóklip is jár, ami CD-ROM-on élvezhetõ.
****
Posztnemulass
A terror gyermeke
A filmek forgatókönyvírók fejében születnek és producerek pénztárcájában halnak el, de ez közhely. Másfelõl viszont valaki ezt a filmet elkezdte írni, és az a valaki nagyon tud valamit, úgy általában az emberekrõl, hogy mi eszi vagy issza õket, és a hippikrõl, mármint a volt hippikrõl, azokról az emberekrõl, akik a világtörténelem egy bizonyos pontján hajuk megnövesztésével, virágboltot idézõ dekorációval és gondolatvilággal próbálták befolyásolni közegüket, vagy legalább a világtörténelmet. Elõbbit nem sikerült tartósan, utóbbinak meg mindegy, de várható volt, hogy elõbb vagy utóbb visszatüremkednek a filmekbe a hippik, és akkor lesz nemulass.
Hercig kis dolog, hogy az amerikai akciófilmek furtonfurt társadalmi problémákat feszegetnek, igazuk is van, elvégre nemcsak pofonokból áll a világ, elébb a munka, ugyebár, aztán a szórakozás, ha jön valaki mindjárt a fórspann után, ótvar pofával, hogy hú de felgyújtom, meg az ülepibe csavarintom az orrát neki, és aztán tényleg, akkor fuccs a távoktatásnak, az erkölcsi morál etikájáról nem is szaporítva a szavat. Mármost itt a jók, az ideális amerikai család jelenti a mondanivalót, papa, mama és a kis örökbefogadott, olyanok, mint a Demokrata Párt, a Republikánus Párt és a posztkommunista régió, de egy másik ország HBO-ján lehet, hogy másképp jön le. Van egy jelenetük, amelyben effektíve az Olvasókönyv az általános iskolák IV. osztályos tanulói számára címû kézikönyvbõl olvasnak fel megkapó részleteket, a szituációt pedig az jelenti, hogy a háttérben zúg egy csalitos, vagy hogy hívják ezeket a domborzati viszonyokat. És papíron róluk szól a film, õk a mondanivaló. Mert az alkotók olvastak valamit a pszichoanalízisrõl meg Bruno Bettelheimrõl a Családi Lapban.
Másrészt viszont van az állam által elkótyavetyélt gyerekük nyomában nyomuló két exhippi, az egyik így õrült, a másik úgy, Daryl Hannah és Keith Carradine játsszák õket, olyanok, mintha valami baljós madarak árnya zuhanna át a mûgyepszõnyegen. Ami megesik olykor, és akkor jó.
Persze egyébként is az.
Rút Ernõ
**
A második kiadás
Franz Kafka: Amerika
Franz K. egyik reggel arra ébredt, hogy divattá változott. Kapkodták a könyveit, bölcsészhallgatók zsebébõl lógott ki A per; de az ég szürke volt, és a liftesfiú megkérdezte tõle, hol van Amerika. Franz elõször föl sem fogta a kérdést, zavartan pislogott, mintha valami magasabb fórum segítségét várná a válaszhoz. A liftesfiú azonban pontosan tudta, hogy nincsen válasz. Franz udvariasan közölte vele, hogy nem tudja, hol van Amerika. Régen, amikor elkezdte írni A fûtõt, megnézte ugyan a térképen, de aztán rájött, hogy Amerika nem ott van, egyáltalán nincsen sehol, bármit is ír ez a lehetetlen Baudrillard. Franz meg volt róla gyõzõdve, hogy amióta egyszer megjelent és elfogyott az Amerika, azóta megváltozott a világ, mintha furcsa pályán keringene, Pollunder úr pedig kifejezetten firtató tekintettel méricskéli õt.
Leni jött ki a pékségbõl boldog mosollyal, de elment Franz mellett és Karl Rossmann karjaiba vetette magát. Franz K.-t rossz érzés töltötte el, a szobalányt sem volt képes elcsábítani, Leni pedig kizárólag bírósági folyosókon lett volna hajlandó szeretkezni vele; már ha egyáltalán beengedi õt a portás az épületbe. Leni odajött Franzhoz, és bizalmaskodóan azt súgta a fülébe: biztos benne, hogy soha nem fogja megtudni, hol van Amerika. Franz bólintott.
- seres -
Fordította: Kristó Nagy István. Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1997, 200 oldal, 790 Ft
*****
Senki zsidaja
I. B. Singer: Mesüge
"A szerelmi meg alvilági jelenetek tiltakozásra indítják a rabbikat és a közéleti vezetõket, azzal vádolnak, hogy olajat öntök az antiszemitizmus tüzére... A kommunista újság minden alkalmat megragad, hogy rámutasson: amit írok, ópium a zsidó tömegeknek, elfeledteti velük a társadalmi igazságosságért folytatandó... küzdelmet. A cionisták számon kérik, hol marad írásaimból a zsidóság történelmi újjászületése."
Író és az õt író író egy, ám ez mégsem a New York-i skizó. Csupán nehézkes és egyedül elviselhetetlen pesszimizmus. A boldogságra való képességet és a tóra újratekercselésének lehetõségét tagadják ezek ott ketten a 70. utca valamelyik bérszobájában, egy erõsebb lelkületû nõ ágyában. Senkinek nem szeretnének a kedvére tenni, inkább részvéttel viseltetnek a körülöttük nyüzsgõ mesüge világ iránt, amelynek természetesen õk is kezeltjei, és ugyanolyan megbocsátó iróniával kezelendõk, mint a szabadságra vágyó többi dilis, aki Hitler Európájának emlékét a parapszichológiába, az avantgárd mûvészetekbe, a jiddis nyelvben való fürdõzésbe, a szerelmi három- és ötszögekben való szédelgésbe vagy épp a suta tõzsdespekulációba igyekszik szublimálni.
Lehetne ez szörnyen tragikus vagy átkozottul vicces, mégis ez az eltávolító, pártatlan, analízismentes, keserû irónia ad anyagtalan méltóságot ezeknek az embereknek, akiknek a sokszínû világváros az egyik legszebb árnyalatát köszönheti. Mi meg rábukkanhatunk kortalan és zsidós vagy épp zsidótlan õrültségeinkre, vagy akár analizálhatunk, ha van bennünk elég stich és mazochizmus.
- sisso -
Park Kiadó, 1996, 196 oldal, 980 Ft
****
