Zene

...alighanem átfogóbb értékelésre ragadtatom magam, de addig is körbefülelnék még, mi újság a világzenei sikerlistákon.

"A nagyanyámnak nyugodtan mutogathatnám a punkokat - vonta meg a vállát a múltkor a Körút és a Baross utca sarkán Tátrai Tibor. - Mint ahogy a nagyanyámat is nyugodtan mutogathatnám a punkoknak. Egyikük sem értené, miről beszél a másik."

Megint egy évforduló. A Monterey Jazz Festival negyvenedik születésnapja alkalmából megjelent egy háromlemezes válogatás a négy évtized legemlékezetesebb, eddig nem publikált felvételeiből. Kockázatos szerkesztési elv, mert kikerülhetetlenül egyfajta összegzéshez, számbavételhez vezet. A jazz nagykorúságának egy sajátos, Amerika talán leghíresebb fesztiválján átszűrt keresztmetszetének ígéri magát a huszonnyolc felvételt tartalmazó album, amiben egy az összes szükséges adatot tartalmazó füzet segít eligazodni. Természetesen nem törekedhet teljességre, hisz a több mint kétszáz rögzített koncertnek csak egy kis töredéke a most megjelent anyag, de a válogatás így is reprezentatív.

"Tizenkét éves koromban történt életem legfontosabb felfedezése. A kis egybeépített sztereóm váltókapcsolóját középállásban tartva egyszerre hallottam a magnót és a lemezjátszót. Így a kazettáról játszott ütemre szkreccselve mixeltem az első számokat."

Nem akarom ebbe is belekeverni, de: József Attila gyomorpanaszokkal került pszichoanalízisbe, doktorai nem a belek mélységeit kutatták, a beteg nem gyógyult meg. Ahogy szalonképesen megfogalmazta: "Az örök anyag boldogan halad / benned a belek alagútjain / és gazdag életet nyer a salak / a buzgó vesék forró kútjain!" S most itt e könyv, tíz évvel a német kiadás után, az utolsó négybetűs tabu titkairól föllebben a vécépapír, Freud, ez ugye öt betű, talán ő is rossz irányban kutakodott, az alantas én a csatornák mélyén keresendő.

Épp írni akartam róla, ám P. L. Á. megelőzött (MaNcs, 1997. szeptember 11.). Sebaj, jót szórakoztam, s akkor jött egy olvasói levél (MaNcs, 1997. október 23. [!]), benne: "demagóg és áljópofi frázisokat sokkal könnyebb írni, mint belehatolni a dolgok mélyibe, és valódilag kultúr- és politikaelemzést végezni. Ahogy azt illett volna a Best of Communism esetében. Már csak azért is, mert vezeti a lemez- (kazetta-) listát, és ennek a nosztalgiának kell hogy oka legyen." Az olvasó szent, megpróbálok valódilag, a mélyibe, de a kultúr- és politikaelemzést meghagyom a proletkulturo- és politológusoknak. Ja, és a kottát se ismerem. Viszont én fehér ingben és nyakkendőben (vörös) vettem részt az iskolai novhét ünnepélyeken. Ünnepélyesen bevallom a nincsmit. A leadás novhét, legyen ez emlékez(tet)és, nem, nem, soha.

Ismét le voltam maradva egy brosúrával, most pótolom be, már amennyire. A brosúra neve Loreena McKennit. Nem mentegetőzés, de gondolom, nem vagyok egész egyedül errefelé ezzel a lemaradással. Pedig aki vevő arra az időtlen szépségre, amit mondjuk a 70-es évekből a Rennaisance együttesnél, vagy hogy közelebbre nézzünk, a Dead Can Dance-nél lehet megtalálni, az nyugodtan keresgélhet Loreena McKennit körül is - több kelta hagyományra és erősebb irodalmi kötődésre lel majd, mint a DCD-nél, de csalódni nem fog.

A world music mindig is felpezsdült, ha kellően zavaros forrásból meríthetett. Kubában persze, ahol a spanyol gyarmatosítók effektíve kiirtották az őslakosságot, nem merült fel ez az esztétikai problémakör. Akik járatosabbak nálam a Karib világ zenei hagyományaiban, pontosan felismerik, melyik ritmus ered a nyugat-afrikai rabszolgáktól, melyik a spanyoloktól, és melyik az, amelyre már századunk amerikai dzsessze volt hatással.

Az énekes kivételével együtt volt az egykori Living Colour teljes gárdája, más kérdés, hogy a bécsi programfüzet külön koncertként hirdette a Vernon Reid & Mistic Science és a Jungle Funk fellépését. Doug Wimbish neve mindkét zenekar mellett fel volt tüntetve; ő az én kedvenc basszistám. Kétszer már volt hozzá szerencsém; pár éve a Dub Syndicate, majd tavaly a Little Axe turnéján - az ember sokáig hurcol egy ilyen élményt.

Ez itt most egyrészt megkésett, mert a film ősbemutatója október 23-án az HBO-n történt meg, miközben a fél ország azon izgult az MTV 1-en, vajon az amerikai követségen mi történt 1956-ban; másrészt kicsit korai, mert hol van az még, hogy a mozikba kerül. Sólyom Andrást (Érzékek iskolája) a Pannon töredékben az érdekelhette egy megtörtént esetre bazírozó Mészöly Miklós-kisregény nyomán, hogy egy háromszöges love storyba ágyazva (´56-ban Budapesten tanuló bolgár lány két fiút szeret, egy bolgárt meg egy magyart) hogyan vonhatna párhuzamot szerelem és forradalom között - a gond csak az, hogy nem teljesen egyértelmű, vajon a love story illusztrálja-e a hősi eseményeket, vagy fordítva, a forradalom szolgál-e érdekes díszletül a szép Léna (Marozsán Erika) és a forradalmi Péter (Almási Sándor fh.) veszedelmes viszonyához, ha mondjuk Nagy Imre beszél a rádióban egy szeretkezésük közepén. Fokozza a zavart a rossz ritmus, a furcsán dobozolt szerkezet és a helyenként leálló sztori, a végén meg teljesen fölösleges a durva sokkolás (kádárista megtorlásként egy meztelen ÁVH-s picsa megkínozza a fiú farkát). Viszont van hangulatteremtés, ´56 vége olyan nyomasztó, mint sehol máshol, és jó arcok a színészek, pl. az ávósokat alakítók. Érdekes a Pannon, kár, hogy töredék.

World Music Expo, vagyis Világzenei Vásár. Ezernél több regisztrált résztvevő, hatvan kiállító, húsz zenekar, intenzív brainstorming és éjszakánként jelentékeny mennyiségű alkohol - nagyjából így fest a mérleg Marseille-ben. A világzene MIDEM-jéről van szó, ami lényegében azt jelenti, hogy el kell sózni valamit.

Elöljáróban annyit volna érdemes leszögezni, hogy ez így nem fog menni, és legfőbb ideje, hogy valaki, mindegy, hogy ki, csináljon végre valamit, mindegy, hogy mit, de valaminek történnie kellene. Egyrészt igaz, hogy a Műcsarnok egyike lett Európa legszebb múzeumainak, hatalmas, mégis otthonos termekkel, a felettük lebegő mattüveg tetővel, amitől örök vasárnapi fényben látszik feredőzni egy akkora anyag, amekkoráról japán bank nélkül ma már álmodni sem érdemes, és amelyet értő és kreatív kezek rendeztek kiállítássá; másrészt kinek és miért jutott az eszébe, hogy egyes képek elé ruhákat akasszon, amelyek ugyan szintén a kiállítás részeit képezik, ámde mégis? Azt, hogy minek egy másik kép elé egy őrt ültetni, már kérdezni sem érdemes, Magyarországon lassan mindegyik objektum előtt áll vagy ül egy őr, ha kulturális terepre állítják vagy ültetik, öltönye is van, ostobán bámul a tárlatlátogatókra, akik fel-alá mászkálnak neki, hogy zavarják a románcát a takarítókisasszonnyal, pedig milyen szép pár lennének, és ha gyerekük is születne, az pont úgy nézne ki, mint egy tepsi a súrolószerreklámokból.

Volt egyszer egy rendező, Wolfgang Petersennek hívták. Németországban született az istenadta, talán nem volt annyira nagy szám, amit csinált, de azért A tengeralattjáró mégis valami. Aztán Petersen átkelt a nagy vízen, s röviddel később bebocsáttatást nyert az álomgyárba. Azóta minden erejével azon van, hogy meghálálja a bizalmat. Igyekvő természet, hogy mennyire az, legújabb munkája a bizonyság rá.

Televíziós rajzfilmkultúránk struktúraváltásának immár nem csupán a vasárnap délutáni Disney-filmek, de a majdnem végtelen időben sugárzó Cartoon Network is betett. Ez utóbbi több mint 8500 rajzfilmet sugárzott fennállásának elmúlt négy évében a Hanna-Barbera, az MGM, a Paramount és az 1948 előtti Warner Bros készleteiből. A program a bunkó, érzéketlen és agresszív Jerrytől a Batman egy igen elcseszett változatáig gátlástalanul ássa alá a nézők pszichés fejlődését. Mégis van remény. Megjelent a rajzfilmek egy új generációja is.