Ex-Living Colour Night

  • - bogiszól -
  • 1997. november 13.

Zene

Az énekes kivételével együtt volt az egykori Living Colour teljes gárdája, más kérdés, hogy a bécsi programfüzet külön koncertként hirdette a Vernon Reid & Mistic Science és a Jungle Funk fellépését. Doug Wimbish neve mindkét zenekar mellett fel volt tüntetve; ő az én kedvenc basszistám. Kétszer már volt hozzá szerencsém; pár éve a Dub Syndicate, majd tavaly a Little Axe turnéján - az ember sokáig hurcol egy ilyen élményt.

Az énekes kivételével együtt volt az egykori Living Colour teljes gárdája, más kérdés, hogy a bécsi programfüzet külön koncertként hirdette a Vernon Reid & Mistic Science és a Jungle Funk fellépését. Doug Wimbish neve mindkét zenekar mellett fel volt tüntetve; ő az én kedvenc basszistám. Kétszer már volt hozzá szerencsém; pár éve a Dub Syndicate, majd tavaly a Little Axe turnéján - az ember sokáig hurcol egy ilyen élményt.

De azért volt egy kis lutri. A Jungle Funkról még a külföldi terjesztők sem hallottak, promócióval sem párosult a bemutatkozása, benne volt a pakliban, hogy "vendégként" csak úgy bemelegít Reid előtt.

De hál´ isten az övé volt a fő idő. A Mistic Science persze igen korrekt előzenekarnak bizonyult, Reid a tavalyi Mistaken Identity című szólóalbumát adta elő egy dobos, egy billentyűs, egy DJ és egy rapper közreműködésével. Besorolhatatlan, hibrid muzsikát játszottak, mely után valami dzsesszes utóíz maradt.

Aztán a Jungle Funk következett. A két dzsungelharcos, Will Calhoun és Wimbish két órán át küzdött. Wimbish hatalmas rastáinak táncával és ufószemüvegével egy őserdőbe csöppent idegen lénynek tűnt, bár ennyi fűbe még a Predator is beleharapott volna. Túlélési technikának a szisztematikus ténykedést választotta: rágyújtott, füstölt, kiköpött, szólózott, rágyújtott, füstölt, kiköpött, szólózott. Valhoun eközben azt bizonygatta, hogy nem véletlenül jelölték három éven át a világ legprogresszívebb dobosának címére. Õ egyébként a dzsessz felől érkezett, Pastoriusszal, Marcus Millerrel, Wayne Shorterrel játszott azelőtt.

A rengeteg dob és a basszus élő drum & basst ígért, de amit kaptunk, annak inkább soul a neve, és ezért VINX a felelős. Ez a vigyorgó grizzly maci. Énekes, perkás, dalszerző, húsz évvel ezelőtt a Taj Mahal ütőseként kezdte. Ha az USA nem bojkottálja Moszkvát, 1980-ban az év második hármasugrójaként kijuthatott volna az olimpiára. ´84-ben újra nekifutott, de egy sérülés után már csak a zene maradt. Azóta Ernie Watts, Herbie Hancock, Sting, Peter Gabriel, Sinead O´Connor, a Zap Mama és a többi lemezeit/koncertjeit erősítette négy önálló albuma mellett. Egy Stevie Wonder-kaliberű énekes, és ez nem sértés, ott vannak egymás albumain is.

A koncerten már árulták a cím nélküli Jungle Funk-CD-t. Ezen még inkább a soul dominál, még ha a túlvezéreltség miatt nem is a legjobban. Persze bejön, talán csak az a varázs hiányzik, amihez akkor este ott kellett lenni.

- bogiszól -

Bécs, Rockhaus, október 23.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.