FILM
Szabadság, szerelem
Pannon töredék
Ez itt most egyrészt megkésett, mert a film õsbemutatója október 23-án az HBO-n történt meg, miközben a fél ország azon izgult az MTV 1-en, vajon az amerikai követségen mi történt 1956-ban; másrészt kicsit korai, mert hol van az még, hogy a mozikba kerül. Sólyom Andrást (Érzékek iskolája) a Pannon töredékben az érdekelhette egy megtörtént esetre bazírozó Mészöly Miklós-kisregény nyomán, hogy egy háromszöges love storyba ágyazva (´56-ban Budapesten tanuló bolgár lány két fiút szeret, egy bolgárt meg egy magyart) hogyan vonhatna párhuzamot szerelem és forradalom között - a gond csak az, hogy nem teljesen egyértelmû, vajon a love story illusztrálja-e a hõsi eseményeket, vagy fordítva, a forradalom szolgál-e érdekes díszletül a szép Léna (Marozsán Erika) és a forradalmi Péter (Almási Sándor fh.) veszedelmes viszonyához, ha mondjuk Nagy Imre beszél a rádióban egy szeretkezésük közepén. Fokozza a zavart a rossz ritmus, a furcsán dobozolt szerkezet és a helyenként leálló sztori, a végén meg teljesen fölösleges a durva sokkolás (kádárista megtorlásként egy meztelen ÁVH-s picsa megkínozza a fiú farkát). Viszont van hangulatteremtés, ´56 vége olyan nyomasztó, mint sehol máshol, és jó arcok a színészek, pl. az ávósokat alakítók. Érdekes a Pannon, kár, hogy töredék.
- seres -
***
LAP
Nyerõ szövegek
Mozgó Világ, október
Kint van ugyan már a novemberi, de most, hogy beindult a kereskedelmi tévés nagyüzem, érdemes beleolvasni még ebbe is. Arról van szó, hogy az októberi szám két súlyponti anyaga közül az egyik - a másik: Kovács Ákos megszokott alapossággal körüljárt, adatolt és illusztrált tanulmánya történelmi panoptikumaink múltjáról és jelenérõl, benne többek közt egy édes idézet a budavári kiállítási útmutatóból, 1996-ból, kedvenc "Sziszi"-nkrõl: "A magyarok szeretete mindig is sugárzott arcáról, de sajnos egy olasz anarchista 1898-ban meggyilkolta" -, tehát az egyik súlyponti anyag a kereskedelmi televíziós pályázatok hírmûsorokra vonatkozó részeit hasonlítja össze. Apályázatok nyilvánosak, bárki olvashatja õket, de mert ehhez igen kevés embernek van kedve, jó, hogy megtették ezt helyettünk is. Az elemzés elkövetõi maguk is tévések, a konkurenciaharcba került királyi MTV egyik ismert szerkesztõje, Sipos Pál és három ifjú külsõ munkatársa. E sorok írójának, bennfentes információk hiányában, nincs oka elfogultságot feltételezni róluk, nem látszik, hogy a három pályázó közül bármelyik is eleve közelebb állt volna szívükhöz a többinél, de - bár kimondottan törekszenek a tárgyilagosságra - az azért egyértelmûen kiderül az általuk írottakból, hogy az RTL, a TV 2 és az Írisz közül ez utóbbi vette legkomolyabban a hírmûsorokról szóló kérdéseket és adta a legértelmesebb válaszokat. Vesztett is. Nyilván nem emiatt. Azóta meg visszajött mint TV 3.
Most aztán ontják a csatornák, amit, munkatársaik felkeresnek otthonunkban, tényeket ígérnek meg valami közelséget vagy mit, lehet fogni õket, a szavukon is.
Sz. T.
****
LEMEZ
Minden gerezdjében
Brave Old World: Blood Oranges
Nem is tudom, mivel érdemeltük ki. A Klezmatics után a klezmer-revival másik legendája, a Brave Old World is új albumot készített. Nemegyszer jártak nálunk, ismerjük az utat, ahonnan érkeztek: a Brave Old World - az elektronikus hangszerelésû, rockos/dzsesszes Klezmaticshoz képest - inkább az archaikus megszólalást tartotta szem elõtt, jóllehett tagjai korábban ugyancsak megfordultak dzsessz- és rockzenekarokban. A jiddis népdalok feldolgozásai mellé persze az elsõ két lemezükön is becsúsztak olyan saját darabok, amelyek azonnal beazonosíthatóvá, összetéveszthetetlenné tették a zenekar stílusát. Michael Albert különös érzékenységû énekérõl, az egykori Klezmatics-klarinétos Kurt Bjorling virtuozitásáról, az új tangóharmonika-iskolát teremtõ Alan Bern vagy a multiinstrumentalista (ex-Canned Heat) Stuart Brotman méltatásáról akár meg is lehetett feledkezni ezután.
Az új album azonban arról árulkodik, mintha a Brave Old World már mindent megtett volna annak érdekében, hogy kipusztulása elõtt még eredeti ízében és formájában mutatkozzék meg a kelet-európai jiddis zenei tradíció. A Blood Orangesen egy olyan zenekart hallunk, amely már dominánsan a maga 1997-es zsidó muzsikáját játssza: klezmer-alapú akusztikus dzsesszt, hangszerszólókkal, párosokkal, improvizációkkal tele. Ez a zene persze kevésbé drasztikus John Zorn Radical Jewish Culture körénél, a "new jewish music" alcím mégsem puszta szlogen: véres és szaftos ez a narancs minden gerezdjében.
m. l. t.
Pinorrekk Records, 1997
*****
SZÍNpad
Barlangászás
Irodalmi est a Dalmát Pincében, Szentendrén
Régen regisztráltam olyan népsûrûséget irodalmi esten, mint amilyen szombaton a szentendrei Dalmát Pincében volt. Hisztérikus õrjöngést produkáltak az erre alkalmasok, fõleg Térey János és Peer Krisztián vadonatúj rapjei borzolták az érzékeket. ASárkányfû nevû bölcsészperiodika körül csoportosuló fiatalokat Czifrik Balázs és Király Levente képviselték. Õk is komoly tapsot kaptak mind a slepptõl, mind a semleges érdeklõdõktõl. Utoljára Farkas Zsolt kánonszaggató irodalomtörténész lepte meg az irodalomra éhes, kávébarna Bizó- és BK-cuccokban feszítõ szentendrei populációt. Farkas debütálása igen jelentékeny közszereplésnek bizonyult, bár a lekókadó, odaszigetelõszalagozott mikrofon gyengélkedett, a pult mögül pedig egyre erõsebb hullámokban jött a zaj, a csörömpölés, így bizonyos mondatokat nem lehetett érteni. Minden oké volt, a kamaszlányok együtt mentek pisilni, a kamaszfiúk akkor is cigiztek, amikor szendvicset ettek, mi meg megöregedtünk, de ez magánügy. Ami rossz volt, és sajnos tendencia: az elmúlt egy-két évben kötelezõ lett a jópofizás, csak humorosnak szánt publikációkkal mernek elõrukkolni irodalmi esteken a szerzõk. Ilyenkor aztán van néhány kínos pauza, mikor elmarad a közönségen végighullámzó kacaj. Az írók, költõk után a Szõranya nevû helyi erõ lépett fel. Fapados rock and roll-muzsikájuk valahol a miskolci Ápolók és a Bizottság közötti gazdátlan térben található, ha valaki nagyon keresi.
Poós Zoltán
*** és fél
LEMEZ
Szibéria expressz
Burját népzene
A burját szibériai, mongol nyelvû nép. Vannak nyugati burjátok, és vannak keleti burjátok, közöttük víz van: a Bajkál-tó. ABajkál-tó nyugati partján buddhista, a keletin sámánista a hitvilág. Úgy tartják arra, hogy míg a buddhizmus választás dolga, egy nyugati burját csak sámánhívõ lehet. Sántha István gyûjtésén nyugati burjátok muzsikálnak, elõbb az öregek, akik csak otthon hajlandóak: a kedvenc széken, a kedvenc ruhában, a kedvenc dalokat. Õk az igaziak, ezt ott mindenki tudja, hatvan alatt nincs is magára valamit adó burját zenész. Akazetta másik oldala a fiatalabbaké, akiknek egyelõre mindegy - õk egy stúdiótól sem rettennek meg, s ha kell, lecserélik az õsi népi csellót. Fiatalság bolondság; ez persze a "hallgathatóbb".
A húszas években Sztálin arra ösztökélte a zenetudósokat, hogy minél több burját anyagot gyûjtsenek, helyénvalónak látta az archiválást, mielõtt kiirtatta az öregeket. Aztán az ötvenes évekig csend volt, és csak azután kezdõdött valami, hogy a párttitkár - egy jós tanácsára - gyógyulása érdekében titokban birkát áldozott. Most béke van, a kórházakban háborítatlanul végzik a dolgukat a sámánok.
Sántha közel tíz éve járja Szibériát. Kezdetben útleírásokat készített, elõbb a tajgát merítette ki, aztán beszippantotta a hitvilág. ´93-ban, amikor e felvételeket készítette, már pontosan tudta, nincs mese: errõl a néprõl egyedül a zenéje vallhat hitelesen. Elõtte senki nem gyûjtött burját zenét. Alegjobbakat halljuk, azokat, akik a hitük közvetítésére képesek. Ugyan eszükbe sem jutna énekelni különben.
F. D. J.
Trottel Records, 1997
*****
KIÁLLÍTÁS
Hármas megnyitás
Fejér Megyei Õszi Tárlat, Mirjam Staub,
Szûcs Attila Dunaújvárosban
Három remek kiállítás nyílt Dunaújvárosban. A kimondottan erõs képzõmûvészeti mezõnyt felvonultató Fejér Megyei Õszi Tárlat, Mirjam Staub camera obscurával készült fotókiállítása és Szûcs Attila új festményeinek bemutatója. A Budapesttõl nyolcvan kilométerre fekvõ város megér egy kiruccanást. Ha kocsival megyünk, feltétlenül kanyarodjunk be a Szoborparkba, így lesz teljes a szocreál érzés. Méltathatnám hosszabban is az Õszi Tárlaton szereplõ remek képzõmûvészeket (Hegedûs 2 Lászlót, Várnai Gyulát, Bauer Istvánt, Ujházi Pétert, Birkás Istvánt, Móder Rezsõt), a kitûnõ svájci mûvésznõ sejtelmes fotóit vagy Szûcs Attila csodálatos kolorisztikáját, de nem. Azért nem, mert számomra a legnagyobb élményt a hármas kiállításmegnyitó, az épület és az ott dolgozó emberek okozták. A hely maga (Juhász Péter munkája) európai szintû kiállítóterek együttese. A Kortárs Mûvészeti Intézet motorjai pedig, Páldi Lívia és Szoboszlai János nagyon sokat tettek azért, hogy ez a produkció ennyire kifogástalanul mûködjön.
Tooth Gábor Andor
Kortárs Mûvészeti Intézet, Dunaújváros, Vasmû út 12.
*****
FILM
Hogyan mentsük meg a világot
The Peacemaker
Egy szarajevói zongoramûvésznek, aki, ha hihetünk a szövegnek, a saját féltestvére is egyszersmind, de akkor is zongorázik, lelesipuskázzák a családját, mire vesz egy posztszovjet tábornokot, aki lop neki tíz atombombát, hogy Krasznojarszk, Cseljabinszk, Kiszlovodszk, a csecsen helyzet, valamint Bécs érintésével Szarajevón át New Yorkba vigye, hátizsákban becsempéssze az ENSZ-palotába, aztán bumm.
Ebbõl persze nem lesz semmi: az amerikai mûholdak szeme mindent lát, a riadólánc hézagmentes, kellõ pillanatban akcióba lép a hadigépezet, egyik végén a nõi, tehát empatikus, felbuzogni kész érzelmeit szükség esetén palástoló, egyébként nekik szabad folyást engedõ, tehát demokrata; illetve a másikon a férfi, tehát keményöklû, keményfejû, keménytökû, tehát republikánus princípiummal, és a terroristáknak innentõl kezdve gyakorlatilag annyi, néhány akciót és a közibük ékelt érzelgést kell végigvárni, meg hogy a lépten-nyomon felvonyító angyalkórusok abbahagyják a vokálrejszolást, és meg van mentve a világ, mehetünk haza.
Ez rendben volna, a kérdés csak az, hogy miért nem lehet rendesen megcsinálni az akciókat, miért van autós, helikopteres, gyalogos, vonatos, sõt komputeres üldözés is, ha egyedül az utóbbi izgalmas közülük, a többiben szállítóeszközök sokáig lihegnek egymás nyomában, aztán valamelyikben anyagi kár keletkezik, és semmi trouvaille sehol. Amit a filmben látunk, azt a piros meg a fekete hetes naponta eljátssza a Thököly úton, csak lassabban -ám ott ellenõr is van, míg itt Nicole Kidmannel és George Clooneyval kell beérnünk, akik ugyan nem kérik a menetjegyeket, de nem is színészek. Kidman kisasszony az arckifejezése után egész ügyesen kérõdzhet, de a Clooney mûvész úr se keltene feltûnést egy akolban, nézzen bár olyan keményen, hogy a zsöllye beleremeg.
Egy nagyhatalomnak kutya kötelessége, hogy értékrendjét közérthetõ formában a világ tudomására hozza - de ha már zsákszámra feccölik a filmbe a dollármilliókat, nem lehetne, hogy annak látszatja is legyen? Mert itt nincs. Valahol a belbudai utcák egyikében van egy cégtábla, ami luxusturkálót hirdet. Ha valaki kíváncsi volna, hogy az milyen lehet, hát ez a film olyan, nemcsak ostoba és banális, de gagyi is, a legszebb az árcédula rajta, de azt nem mutatják.
- kk -
The Peacemaker; rendezte Mimi Leder; fõszereplõk: Nicole Kidman, George Clooney; forgalmazza a UIP-Dunafilm
*
VIDEÓ
A selejt bosszúja
2 nap a völgyben
Most akkor mi van? Ez lesz az új amerikai mûvészmozi, a vesztesek térhódítása? A Tarantinotól/Altmantól lenyúlt helyzetek és párbeszédek hatvanadik recyclingja, a gengszterélet banalitásainak összemberi sorssá formálása? Mer´ akkor tessenek újítani a pénzemér´, nemcsak úgy tenni, mint hathúszas és spanyolviasz. Jó, ez a 100 perces John Herzfeld-opus igyekszik, töri magát, hogy nézzem, és tényleg, inkább elvagyok e hat szálon futó sztori közepesen ötletes és közepesen vicces egybeszövésével, mint valami Siskel + Ebert-kedvenccel, "two thumbs up", meg ilyenek, különben is, ki a túró Siskel + Ebert? Travolta szétlõné a fejüket, és azt mondaná: "upsz".
A Los Angeles-i völgyben is az emberi selejt ünnepli fennállásának több ezer éves évfordulóját: ez az emberanyag lop, robbantgat, tömeggyilkol, túszokat szed, yuppie, miközben - nagyon helyesen - olyanokat mond, hogy "lehet, hogy seggfej vagyok, de keményen megdolgoztam érte, hogy az legyek". Egy észak-koreai összekötõkrõl fantáziáló profi killer (James Spader), egy szerencsétlen gengsztertársa (Danny Aiello), egy szuicid zsidó filmrendezõ (Paul Mazursky), egy bûntárs feleség (Teri Hatcher) és még többek rejtélyes története fonódik egybe - az egész együttvéve azonban nem egy nagy rejtélyt ad, hanem iróniamentes, (kis)polgári happy endet, ami nem passzol. A helyenként megcsillanó zsenialitás pedig kevés, mert tessenek remekmûveket alkotni (Zsdanov).
- seres -
InterCom
*** és fél
