Zene

Nagyon úgy tűnt, anélkül telik el 1997, hogy új reményem legyen. De most már jó, sőt. Azt hiszem, Kiss Erzsi zenéjéről szól majd a következő év is. A HungaroCarrotnak otthont adó Lágymányosi Közösségi Házban beszélgettünk.

"A legtöbb tánczene elég üres. Olyan, mint a rágógumi. Az elején bejön, majd lassan, de biztosan elveszti az ízét. Azért ne hidd, hogy mi annyira briliánsak vagyunk. A többiek olyan szarok. A lemezkészítéshez úgy kell nekiállni, hogy minden más zenész öngyilkos akarjon lenni, amikor meghallja. De a top DJ-k között mostanában nem igazán regisztráltak ilyen eseteket. Sajnos."

Az újság azoknak, akik könyvet szoktak venni a kezükbe, így a címlap szlogenje. Az újság, tehát több nincs is e tárgyban, vagy ha van is, hanyagolható. Talán már csak a rákospalotai antikvárius emlékezik reá, hogy volt egyszer egy Könyvvilág, a betűtől, s nem a karakterektől karikás szemű, Gutenberg-galaxisban szörfözők havi betevője. Most mintha ez támadt volna föl könyvtárak poraiból, az összehasonlítás sportszerűtlen, de adja magát. Kísértetiesen hasonló már a címlap is, a tipográfia, s ez nem baj, lőn folytonosság. Ez a Könyv, így, világ nélkül könnyebb, könnyedebb - kritikusabban: kicsit súlytalan, felszínes. A könyvvilágos kritika komoly, hivatkozni való visszhang volt a könyv megjelenésével egy időben (olykor hamarabb!), az itteni Könyvismertetések nemkritikák, nemrecenziók; többek, mint fülszövegek és falszövegek, a korrekt rovatcím illőn szerény. Legalább megemlíttetnek a könyvek (nem sok), s ez sem kevés. Jó, hogy van Sikerlista -- igaz, csupán A Libri üzlethálózatban regisztrált vásárlások számítógépes összesítése alapján, és a Libri nem a (könyv)világ. A legérdekesebb rovat a Megjelent könyvek, kétheti csúszással közli a friss címeket, ez még így is jó. A közolvasót nem érdekli az ISBN, a szakmát se nagyon. Az összeállítás a Könyvtárellátó információs rendszere alapján készült, amely könyvet a Könyvtárellátó nem vett meg, az nem szerepel, az nincsen is. Örüljünk annak, ami van. Ennek az újságnak. A - lap szempontjából - legfontosabb rovat bizonyára a Hirdetések, (túl)élni kell, már a harmadik szám jelent meg, és így (legyen) tovább.

Néhány történettől minden valószínűség szerint sosem szabadulhatunk meg. Lázadnunk is felesleges ellenük: a szerető és gazdag férje oldalán végre békét találó cselédlány meséje mellett regényben, filmen, akárhogy, mindig népszerű lesz az őrült zseni esete is, a betegséget legyőző sikeré, a nagy (hang)versenyé, melyen a versenyző igazságtalanul elbukik, és csak közvetlenül a vég előtt indulhat eséllyel. De akkor, épp a happy endre, úgyis célba ér. A történet maga -ha már úgyis mindig visszatér - valószínűleg nem jelzi a minőséget. Folytatásos lányregény ugyanúgy lehet belőle, mint őszinte, megrázó film. A gyakorlatban ez utóbbi mégis sokkal nehezebbnek látszik. A Ragyogj legalábbis ezt bizonyítja.

A műfaji szinkretizmusok korát éljük. A hollywoodi ötletgyárosoknak az sem szegi kedvét, hogy eddigi kísérleteik többé-kevésbé kudarcot vallottak. Bár - a szabályt erősítő kivételként - az erotikus thrillernek nevezett képződmény még működött valamennyire, a legtöbb hasonló, a különböző műfajok összebékítését célzó próbálkozás nem vezetett eredményre, lett légyen a műfaj családi akciómozi (Solo), lélektani drámába oltott krimi (A rajongó) vagy éppen vidám családi kémdráma (True Lies), álomgyári skizó mind, a tökéletes alkotói melléfogás néhány gyöngyszeme a közelmúlt amerikai mainstream terméséből.

A komolyabb lapok május végén készültségbe helyezték nekrológíróikat, pár nap múlva aztán lefújták a riadót, Bob Dylan mégsem kopogtatott be a mennyország kapuján. Maradna még itt egy darabig, éltesse istene, és zenélgetne is, ha már.

Most, hogy a Budapesti Õszi Fesztiválnak jópofa új logója van, és egyértelművé vált szerepe a kortárs art színpadán, a HungaroCarrot is bővül: október 8-tól 12-ig öt napon át kínálja csemegéit a lágymányosi MU Színházban.

Amikor hajnali kettő körül megemlítem valahol, hogy véletlenül van nálam egy Tankcsapda-kazetta, általában miskolci bunkónak, illetve vidéki narkós tahónak neveznek kollégáim, barátaim - nem teljesen alaptalanul -, de azért egy-két szám erejéig hagyják, hogy kiéljem magam. Ilyenkor mindig sikerül néhány újabb hívet szereznem a zenekarnak: no lám, ezek mégsem akkora dorongok! - mondja valaki, és ilyenkor örül a szívem.

"Nyers hip-hop ütemek és post Miles Davis-i kirándulások kísértő fúziója" -ajánlja DJ Krush egyik lemezét a forgalmazója. Nevezzük triphopnak vagy bárminek, a most megjelent Milight című albummal Krush folytatja kutatását: együtt még soha nem hallott hangok összerakásának variációs lehetőségeit.

A vártnál szolidabb érdeklődés övezte a Bankó András emlékére rendezett népzenei estet, de én ezt nem bántam. Talán zavart is volna a tolakodás, épp most, amikor...; akik ismerték Andrást, tudják, hogy milyen gyakran érezte sziszifuszinak azt a küzdelmet, amit a népzene népszerűsítéséért folytatott. Így legalább képben lehettünk.

Szeptember 11-17. között rendezték meg Budapesten a kortárs koreai filmek hetét. A mérsékelt hírverés ellenére csaknem végig telt házzal, ami még akkor is derék, ha számításba vesszük, hogy az eseménynek a főváros egyik legkisebb mozija, a Hunnia adott otthont, illetve hogy a nézők közel fele az itteni koreai kolónia tagjaiból verbuválódott.

Akárhogy is, Woody Allen öregszik, és ebbe jobb, ha beletörődünk, elvégre jómagunk nemkülönben, jóllehet ezzel kit sem izgatunk fel, a halántékunkon előóvakodó ezüstös stich jó, ha gúnykacajt kivált, éppúgy, mint érett szentenciáink. Woody Allen azonban sokszorosan is rászolgált, hogy sorsát és vegetációját egyaránt szemmel tartsuk.

Nem az esetem az euro-bürokrata, de ha történetesen a médiaprogramban dolgozik, szívesen leülnék vele sörözni, hogy kiszedjem a titkát. Például azt, kinek és hogyan jutott eszébe megtámogatni két régi jugoszláv film videómegjelenését. A kérdésnek semmi köze a filmek értékéhez, egyik jobb, mint a másik. Az egyik Slobodan Sijan elég híres szatírája, a Ki énekel ott?, a másik a Virdzsina Srdjan Karanovictól. Aki nem akarja még haza is vinni a moziban már kétszer látott filmet, amúgy meg szaturálódott már a sarki videótéka harmadik típusú választékával, az most eltölthet egy jó estét a jugoszláv poszt-újhullámmal.

Befejeződött az 54. Velencei Filmfesztivál. Voltak vetítések - bár hol a nézők, hol a fotósok, hol az egykori partizánok fenyegetőztek blokáddal. Voltak díjak - a japán Hana-Bi (Tűzijáték, rendező Takeshi Kitano) a legjobb film, Robin Tunney (Niagara, Niagara) a legjobb női alakítás és Wesley Snipes (One Night Stand) a legjobb férfialakítás Arany Oroszlánját kapta. És voltak jó filmek is - csak sajnos többnyire nem a versenyprogramban, hanem a speciális vetítéseken.