WOMEX 97: Nem csak árucikk

publikálva
1997/44. (10. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

World Music Expo, vagyis Világzenei Vásár. Ezernél több regisztrált résztvevő, hatvan kiállító, húsz zenekar, intenzív brainstorming és éjszakánként jelentékeny mennyiségű alkohol - nagyjából így fest a mérleg Marseille-ben. A világzene MIDEM-jéről van szó, ami lényegében azt jelenti, hogy el kell sózni valamit.

World Music Expo, vagyis Világzenei Vásár. Ezernél több regisztrált résztvevő, hatvan kiállító, húsz zenekar, intenzív brainstorming és éjszakánként jelentékeny mennyiségű alkohol - nagyjából így fest a mérleg Marseille-ben. A világzene MIDEM-jéről van szó, ami lényegében azt jelenti, hogy el kell sózni valamit.

A WOMEX az egykori Berlini Független Zenei Napok világzenei lobbijából nőtte ki magát, a Világzenei Fesztiválok Európai Fórumát (is) összehozó Piranha Records égisze alatt. Negyedik éve vándorol országról országra, más kérdés, hogy a tavalyi vásárt adminisztratív baszkódások miatt végül le kellett fújni. Az Koppenhágában lett volna, de most hál´ isten lejjebb adta, felőlem akár gyökeret is ereszthetne Marseille-ben. Tíz óra és húsz-huszonkét fok van, ilyenkor egy kicsit ücsörögni kell a kávéházak teraszán. Hatalmas, lomha macskák sütkéreznek padokon, és ott a part, a régi szerelmek lábnyoma, elbámulgatok így magam elé, pedig igazán gyönyörűek itt is, nagyon. Be kéne nyomni valamit. Akárhogy is, Marseille-ben lenni jó, talán csak azokkal az ezüst kupacokkal nem cserélnék, amik vízi életük utolsóit tátogják a halászok pultjain.

A kikötő felett hegyoldal, a hegyoldalon szállodák, ez itt az úri negyed. Itt van, kérem szépen, a vásárt befogadó kongresszusi központ. A franciák azt mondják rá, Palais de Pharo, de én ezt nem tudom lefordítani. Most már mindegy. Alattunk az öböl, a kikötő - akár egy üdvözlőkártya. Szerencsésen megérkeztünk. Gyönyörű az idő, sokat gondolok rád, szeretettel et cetera.

*

Marseille-ben - az előző évekhez képest - ezúttal a mi hazánk is erőteljesebben nyomult. A standok egyikén a Concert & Media és a Fonó Records osztozkodott; az előbbi tizenhat zenekar - köztük, csak a legkeresettebbeket említve, a Muzsikás, a Vujicsics, az Ökrös, a Di Naye Kapelye, az Ando Drom, a Kolinda, a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band - menedzselését, míg a Fonó mintegy negyven kiadvány külföldi terjesztését tűzte a névjegykártyájára. Elegáns katalógusok és kompilációs CD-k készültek ebből az alkalomból, pofára rendben voltunk, komolyan. Ígéretet is kaptunk, ha szabad így többesben mondanom, szép számmal, de hogy mi jöhet be, arról korai lenne még. Kint vadászott három napig a Vasmalom és a Ghymes együttes vezetője, a Babos ´Project Romani´ pedig - több száz jelentkezőből - bemutatkozási lehetőséget kapott. Ennyi. Kavart továbbá egy magyar hetilap is, de ebbe most nem mennék bele.

A kultúra, no persze, nem csak árucikk. Miközben a standoknál a Hogyé´ adja? folyt, mindenféle teremben mindenféle bemutatót tartott mindenféle guru. A finn Wimme, napjaink legnépszerűbb számi előadója például a tradicionális joik éneklés rétegeibe avatott be négy darab (finn) érdeklődő között, a BBC-s Simon Broughton - aki a magyar fejezetet írta az alapműnek számító WORLD MUSIC The Rough Guide-ban - klezmerfilmje iránt azonban közel kétszer ennyien érdeklődtünk. - Miért nehéz egy zenekarnak bejutnia Angliába?; a DJ-kultúra hatása az élő zenére; a showbusiness és a voodoo kapcsolata Haitiben; véget vet-e az Internet a lemezterjesztésnek?; tágítja-e a piacot a crossover?; a mediterrán mint hatodik kontinens; mi a helyzet a world music-fotózással? - effélékbe lehetett beleszagolni.

*

De én a koncertekre voltam kihegyezve. Egyrészt arról van szó, hogy Baaba Maaltól Cesaria Evoráig, a Zap Mamától a Värttinäig, a WOMEX és a berlini BID színpadainak köszönhetek mindazokból egy csomót, akik a világzenét jelentik számomra. Másrészt arról van szó, hogy ezekben a napokban, ezekben a cseppekben tényleg ott a tenger - mindenféle mocskával, kincsével, mélységével.

A térképem bal alsó sarkán található a Fiesta des Suds, valami ipari szarás lehetett az előző életében. Most három színpad, számos kiállítóterem és vendéglátó körülmény; megint egy hely, amiben egyedül az idegesít, hogy nem Magyarországon van. A Fiesta des Suds taxival vagy gyalog közelíthető meg, a metró- és buszjáratok kilenckor leállnak Marseille-ben. Azt hallani, semmi garancia arra, hogy aki gyalog indul, az megérkezik, ez itten afféle tradíció.

A Tarikával nyithattam, soha jobb indulást. Ettől a madagaszkári zenekartól korábban annyi derűt, szerelmet és napfényt kapott a world music, amihez már UV-szemüveg kell, a Son Egal című albumával azonban bekeményített. 1947-ben a franciák szenegáli katonákkal verettek le egy függetlenségi felkelést: százezer madagaszkári halt meg. A túlélők nem beszélnek erről, legfeljebb a gyerekeket riogatják, majd jönnek a szenegáliak, azt megeszik őket élve, csak rosszalkodjanak. Ötven év telt el, hát eljött az idő megidézni a múltat, mert Madagaszkárban most is múlt van: rasszizmus, korrupció, nyomor. Mondom, a Tarika eddig a poliritmikát, a bambuszciterákat, a ragyogást jelentette, most azt gondolom (az énekes) Hanitráról: Madagaszkár Jeanne D´Arcja.

Ami pedig a szenegáliakat illeti, nincs harag. A legújabb sztárjuk, Cheikh Lo Youssou N´Dour pártfogoltja, nemrég jelent meg első, Né La Thiass című albuma. Lo a divatos kubai melódiák és a szenegáli mbalax hatása alatt cseperedett fel, majd a nyolcvanas években - Papa Wemba muzsikusaként - elleste a stúdiófogásokat Párizsban. Az első felvételekkel mégis várt 1995-ig, azt a demót is alig merte N´Dournak odaadni. Azóta sínen van. És mióta a lemeze kijött, Lo az európai fesztiválok ügyeletes csillaga, most épp a WOMEX ünnepli, még ha hiányzik is belőle az az ihletettség, ami Baaba Maalban vagy Youssou N´Dourban megvan. Ami után elképzelhetetlen lenne egy következő színrelépő.

A következő "a rai hercege", az algériai Cheb Mami. Mamiról azt szokás olvasni, hogy korszerű, városi rai-előadó, vagyis - akárcsak Khaled - popsztár. Aki bizonyára mindent tud az arab muzsika rejtelmeiről, fantasztikus hanggal és technikával bír, csakhogy az kit érdekel. Mami többségében gagyi diszkót csinál, és most már nagyon jó így neki. A Fiesta gyerekeinek is nagyon jó, szépen lángra kattannak az öngyújtók, amikor lelassul. Ez is a world music - sőt egyre inkább ezt nyomatják a világzenei műsorok -, most akkor én mit tudok csinálni?

Azt leírhatom, hogy láttam egy fantasztikus cigányzenekart, egy brass bandet Romániából, egy Fanfare Ciocarlia nevűt. Ha rézre hangolnánk a Haidoukat, az volna ilyen. Együtt vagy három nemzedék, mindenféle török, román, szerb és macedón stílus, mulatozás, vadság, melankólia. Ezt leírhatom, csak hát még egyetlen lemezük sem jelent meg... márpedig hova áradozzak, ha nincs mit ajánlani?

Mindegy, az idő nekik dolgozik. Meg a japán Oedo Sukeroku Taiko dobosainak, akik úgy ütöttek, mintha táncolnának, meg az őserős ír Kilának meg a török hegedűs, Nedim Nalbantoglunak, még ha nálunk elérhetetlenek is a felvételei.

*

A Babos ´Project Romani´-nak készülni fog, ha végül a Sony is úgy akarja. Babos Gyula eddig másféle zenei világban mozgott, mint mondta, ez a projekt egy kihívás, egy megoldandó feladat a számára. Ugyan cigányprímás volt az édesapja, ki akart törni a családi meghatározottságból, mindig is az útkeresésből szövődött a zenei karrierje. Így játszott dzsesszzenészként avatgárd rockot a Kexszel, később popdalokat Zoránnal. Az In Victory című albummal aztán beteljesült az álma: azokkal az amerikai muzsikusokkal vehette fel, akiket tisztelt, és az ő nevével indult a Sony nemzetközi katalógusa, George Bensoné előtt. De ezek a muzsikusok megkérdezték tőle, miért hogy amerikai "second hand" dzsesszt játszik, miért nem ahhoz nyúl, ahová a gyökerei kötik.

Népzenéhez közel álló motívumokat korábban is játszott Babos, egyszer a cigány folk integrálására is tett egy kevésbé sikeres kísérletet Szakcsi Lakatos Bélával. Most úgy érezte, meg kell próbálnia újra. Miként arra is vágyott, hogy megint járja a klubokat, hogy koncertezzen, turnézzon. Ehhez azonban olyan partnereket kellett találnia, akikkel ez könnyen egyeztethető. Több cigány folkzenekart is meghallgatott, így esett a választása az Amaro Suno két tagjára, akik ráadásul házasok. A Babos Gyula-Hárs Viktor-Borlai Gergő-Kunos Katalin felállású kvartett, Dobi Matilddal és Bihari Imrével kiegészülve, egyetlen hazai fellépés után érkezett Marseille-be; egy háromszámos demo alapján - egy tucat kiküldött anyagból - rájuk esett a művészeti igazgató Ben Mandelson választása. Nyilvánvaló: ez már önmagában is siker. Egy kicsivel talán nagyobb, mint amit a fellépés után érezhettek. Tény: olyan gondok voltak a hangosítással, amiken lehetetlen felülemelkedni kellő rutin és összeszokottság nélkül. Ugyanakkor azt gondolom, amúgy is korai volt ez a megmérettetés. Azt gondolom, valójában még nem született meg a Babos ´Project Romani´: ez a két zenekar, ez a két zene még nem talált egymásra.

*

Majd legközelebb.

Legközelebb Stockholm, 1998 kulturális fővárosa rendezi a WOMEX-et. Ennek jegyében búcsúzkodunk, csupán a rendező, az ötletgazda Piranha csendesebb egy kicsit. Nem érkezett meg egy tutira ígért támogatás, ötvenezer márka a veszteség. Úgy néz ki, csődöt jelent, utcára kerülnek az alkalmazottjai. Pont ők. Rohadt egy dolog. Mit lehet erre mondani?

Marton László Távolodó

publikálva
1997/44. (10. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...