Az X-Legged Sally 97 körül szûnt meg, illetve egy év múlva belõle nõtt ki a Flat Earth Society - mégpedig tizenöt tagúra. Nagyon big band. Fenntartani egy ilyet, ehhez kõkeménynek, fanatikusnak, szóval egy kicsit õrültnek kell lenni, és ez hál' isten a zenéjükbõl is átjön. Vermersch mindig is bírta a múlt idõt, a harmincas-negyvenes évek amerikai fílingjét - ez most is kiderült. A punkos gyökereibõl kevesebb tûnt ki, a zenés cirkuszéból annál több, és ha már szóba került, Zorn szelleme sem esett távol. Nyilván hülyén hangzik, ha ezt írom, de tessenek elképzelni egy mókás avantgárd big bandet, amiben a harmonika épp olyan súlyos, mint az elektromos gitár vagy a xilofon, miközben úgy fújnak tízen, hogy a svungjától minden kapu kitárul, és már repülünk is, messzire innen meg magunktól.
Na, ez megvolt.
Fellépett egy másik csapat is, a szintén belga Aka Moon dzsessztrióhoz a mali Baba Sissoko társult. Én sajnos azt éreztem, hogy nem lett volna szabad. Hogy semmi dolguk egymással. Az Aka Moon trióban (basszus, dob, szaxofon) baromi erõs tudott volna lenni, így meg maszatoltak, és a világon semmi nem derült ki abból, hogy mire képes egy mali trió. Két szék között olyan olcsó közhelyekbe estek, mint egy dobszerkó és a beszélõ dob társalgása, aztán a közönségnek énekelnie kellett, Sissoko elmondta, hogy a zene színe a béke színe, én pedig arra gondoltam, hogy ha tovább ripacskodik, megölöm.
Ez nem volt meg.
Trafó, október 16.
Flat Earth Society: *****
Aka Moon feat. Baba Sissoko:
**
