Zene

Olaszországban, igen, a mesés Olaszhonban a nappalra éjszaka jön, az éjszakára pedig nappal, néha beborul, aztán ismét perzsel a nap, a szenesember szenet hord, a kávégép kávét készít, az óramutatók az óramutató járásával megegyezően közlekednek, a diáklányok pedig magas sarkúban. A kisvárosi élet idilli folyását megörökítő leírásoknak az kölcsönözhet valami kis pult alatti pluszmélységet, ha azok maguk is mélyről jönnek, és hát mi lehetne mélyebb, mint egy mindent - talán már kétszer is - látott alvilági mesterember megfigyelései.

A két éve elhunyt Kemény a magyar szociológia úttörője és legendás alakja: 56-os politikai fogoly, utóbb kényszerű emigráns, hazatérése előtt pedig tíz éven át a Szabad Európa Rádió jegyzetírója. Ráadásul kulcsfontosságú évtizedben, a nyolcvanas években születtek néha rövid, de annál velősebb elemzései - amelyeket Párizsban írt, és telefonon át mondott magnóra.

című merész és kevéssé nosztalgikus gyerekelőadást a Budapesti Õszi Fesztiválon mutatta be a Bozsik Yvette Társulat. A fiam most kezdte az iskolát, gondoltam, végre egy darab, amiben megnézheti magát mint szuperhőst.

Megy a Spektrumon egy brit sorozat, amiben - ma már vagy 7-8 éves - gyerekeket követhetünk a bölcsőtől a nagykorúságig. A gyerekek a szigetország különféle származású, foglalkozású, műveltségű és egészségi állapotú családjaiból származnak, s ez a tény igen komoly hangsúlyt kap, midőn szemünk előtt bontakozik ki, mi teszi a gyerekeket ilyen vagy olyan felnőtté.

2010 a visszatérő rocklegendák éve: a májusban ugyanitt, a sportarénában játszó Kiss 1997-ben járt előzőleg Budapesten, Ozzy Osbourne pedig 98-ban, igaz, akkor a Black Sabbath tagjaként. A gyakorlatilag teljesen lecserélődött felállású szólózenekarával érkező Ozzyt múlt hétfőn a Kiss-szel megegyező létszám, vagyis kétharmad háznyi ember várta itthon, pedig sejthető, hogy a bulvármédia által előszeretettel a sötétség hercegének nevezett, idén 61 éves énekest kicsi eséllyel fogják az orvosai összevakarni egy újabb világ körüli turnéra.

A gyerekek a nagyszülőknél voltak, az anyukájuk külföldön, én pedig szabadságot vettem ki. Minden feltétel adott volt hát ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki az idei Ultrahang Fesztiválból. Budapest zenei életének egyik titkos fegyvere az UH FEST, a szervezők elkötelezettsége és tájékozottsága jóvoltából mindig kivételesen izgalmas esemény az új zenék iránt fogékony fülek számára. Nyilván nem egyszerű tető alá hozni egy ilyen fajsúlyú bulit, most három évet kellett várnunk, hogy rövid időre ismét bekapcsolódjunk a világ zenei vérkeringésébe. De megérte a várakozás, az idei program az eddigi legszínesebb volt, sokféle stílus vonult fel, és igazi világnagyságok adtak egymásnak randevút öt napon keresztül. Erre a programra vidáman csettintenének Berlinben, Londonban, New Yorkban vagy Tokióban is.

A zenetörténetből ismerős gyakorlat, hogy az operakomponista - szűkében lévén az időnek vagy a munkakedvnek - egy korábbi műve nyitányát illeszti új operája elé. A Budapesti 'szi Fesztivál, az Opera és az Új Színház közös bemutatóján most mintha e Rossini által előszeretettel gyakorolt praxis fordítottja vált volna érzékletessé: a nyitány kétségkívül a Csodálatos mobilvilág című "operatórium" számára íródott, ám maga a mű mindössze formálisan - részint esetlegesen, részint erőltetetten - kapcsolódott a nagyralátóan körvonalazott multimediális témaválasztáshoz. A blődlivel kacérkodó technikai bevezetőt követően a nézőtérre kiosztott mobilkütyükből felcsörgő nyitány ugyanis ötletként és megvalósult kompozícióként egyaránt stílszerűnek és tetszetősnek bizonyult. Ám

A magyarországi művészeti élet helyszínein zajló aktuális kiállításokat felsoroló Index című kiadvány szeptemberi számának mellékletében négy kortárs művész vall a művészi szabadság és az ideológiai elkötelezettség viszonyáról, a társadalomkritikus vagy politikai művészet "létjogosultságáról". Míg a világban ez az irányzat már-már divatosnak tekinthető, Magyarországon a témát mintha dermedt csend ölelné körül. Bár a probléma igen sokrétű, némi megszorítással állítható, hogy elsősorban a rendszerváltás előtti társadalmi berendezkedés felelős e némaságért. Miközben a mindent látó hatalom tökéletesen hamis és üres, kvázi baloldali ideológiával terítette be a hétköznapokat, arról is gondoskodott, hogy a szocialista rendszer "visszásságait" kipécéző művek ne nagyon kerüljenek a nyilvánosság elé - Pauer Gyula 1978-os Tüntetőtábla-erdejét például szinte rögtön a felállítása után lerombolták -, az ellenőrzésen átjutó, finoman rejtjelezett munkákat pedig szinte csak a kiválasztottak ismerték. Nem egy megtűrt vagy tiltott művész érezte úgy 1989 után, hogy kicsúszott a talaj a lába alól, hogy a művészeti szabadságvágyból vállalt oppozíciója okafogyottá vált, s igen sokáig úgy tűnt, hogy egyszerűen nem "illik" ilyen témákkal foglalkozni. Kevés kivételtől eltekintve a kilencvenes évek kritikai attitűddel felvértezett művészei inkább a médiakritika felé fordultak, betegesen rettegve attól, hogy - jó magyar szokás szerint - állásfoglalásukkal rögtön besorolódjanak valamely párt ideológiája mögé.

A maga nemében egyelőre páratlan a Napvilág Kiadó és a Politikatörténeti Intézet 20 év után című sorozata, amely az elmúlt két évtized társadalmi-gazdasági folyamatainak értelmezésére tesz kísérletet. Krémer Ferenc szakterülete a viszonylag friss diszciplínának számító rendészettudomány.

Bár Zolnay Pál 1972-es filmjéről csakis az elcsukló áhítat hangján illik szólani a már hosszú ideje használatban lévő kánon szerint, megítélésünk szerint aligha sértődnének meg az érintettek, ha így post festa arról kezdenénk beszélgetni, hogy itt azért mégiscsak a magyar Nagyításról (Antonioni, 1966) van nagyban szó - jelezzük gyorsan, hogy ez mit sem von le (a nyilván dús) érdemeiből. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a honi terepen olyan héroszok is próbálkoztak ezen a magasságon, mint Makk Károly az 1976-ban okkal csak televízióban publikált Soliom bűne című rettenetével, hát, tényleg nem lehet egy szavunk sem: Zolnay dolgozata bár tagadhatatlanul hatás alatt álló mű, mégis szuverén alkotás.

A rosszcsont kedvenc már vagy egy évtizede rendre megvicceli azokat, akik újabb Maxinquaye-t vagy Nearly Godot várnának tőle, legyenek ezek bármily zseniálisak akár mai füllel hallgatva is. Sőt a művész kedvtelve dobja félre későbbi "alteregóit" is: a Mixed Race a kilencedik albuma, s egyik korábbira sem hasonlít igazán.

Örök dilemmája a rock 'n' rollnak, hogy mit kezdjen magával egy zenekar, miután feloszlott. Soha többé ne lépjenek fel együtt (tényleg, becsszóra), vagy esetleg belefér egy sok-sok évvel későbbi egyetlen (tényleg, becsszóra) összeállós turné, hogy mókázzanak egyet a régi szép idők emlékére, miközben egy kis pénzt is keresnek? Vagy a zenekar szempontjából legrémisztőbb lehetőséget is kipróbálják, azaz írjanak új dalokat? A skót The Vaselines is sokat vacakolt a válaszadással.

A számos nemzetközi sikerrel büszkélkedő 36 éves ukrán szerző éppúgy Jerofejev telihányt gimnasztyorkájából bújt elő, mint sztárrá avatott orosz kollégái: hősei isznak és isznak és isznak, miközben csuda dolgok történnek velük. A Depeche Mode közvetlenül a Szovjetunió széthullása után, 1993-ban játszódik. Az immár független Ukrajnában azonban nyomokban sem látni a szabadság örömtüzeit: a széthullott birodalom romjai között tengődő fiatalemberek őrült kalandjain keresztül avval a korszakkal szembesülhetünk, ami nekünk is megvolt, de közel sem ennyire reménytelen kulisszák között.