Színház - Hiába: valóság - Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi; Hadar Galron: Mikve

  • Csáki Judit
  • 2010.10.21 00:00

Zene

A játék tere kisebb, mint a játéktér: a színpadra tett szoba a semmiben lötyög, pedig odabent nagy a zsúfoltság; szép és pusztuló, szépen pusztuló tárgyak sokasága, asztalok, kredenc, székek, szekrény, mosdóállvány és megannyi apróság, a "mély rendetlenség" állapotában. Itt történik minden a Vígszínház Ványa bácsijában - Michael Levine díszlete egyszerre foglalja magába az első felvonás nagy szobáját, aztán egy másikat, a Szerebrjakovét, majd a szalont is, körülötte pedig ott a jókora színpad, látjuk, ahogy jönnek befelé a szereplők. Hátul - és olykor elöl is - nagy fehér vászon, víz folyik le rajta, amikor esik.

A játék tere kisebb, mint a játéktér: a színpadra tett szoba a semmiben lötyög, pedig odabent nagy a zsúfoltság; szép és pusztuló, szépen pusztuló tárgyak sokasága, asztalok, kredenc, székek, szekrény, mosdóállvány és megannyi apróság, a "mély rendetlenség" állapotában. Itt történik minden a Vígszínház Ványa bácsijában - Michael Levine díszlete egyszerre foglalja magába az első felvonás nagy szobáját, aztán egy másikat, a Szerebrjakovét, majd a szalont is, körülötte pedig ott a jókora színpad, látjuk, ahogy jönnek befelé a szereplők. Hátul - és olykor elöl is - nagy fehér vászon, víz folyik le rajta, amikor esik.

Marton László rendezésében tüchtig módon lezajlik a dráma - de igazi reflektorfény a középső hármasra vetül: Asztrovra, Ványára és Jelenára. És nem elsősorban a szerelmi háromszög okán, hanem sokkal inkább - és itt már a szereposztás is megmagyaráztatik - nemzedéki indíttatásból: a két középkorú férfi elkészíti a mérleget saját életéről, aztán Jelena szépen kiosztja a bizonyítványukat. Nem színjeles, mit mondjak.

Az elején Asztrov a lendületével, Ványa az enerváltságával tűnik ki, de a téma ugyanaz: régen minden másképp volt, most meg minden másképp van. Marton elemzése teret ad némi öniróniának, tán hogy a nettó önsajnálatot elkerülje - a nyafogás rögvest komikussá válik, miközben mégiscsak arról van szó, hogy nem lett itt semmi abból, ami lehetett volna. Ez nem fájdalmas, tán mert nem előttünk történik a nagy rádöbbenés: ők ketten már régóta csúsznak lefelé az élet nagy lehetőségeiről, most meg még erről a könnyed, elegáns, gyönyörű és fiatal asszonyról is.

Hegedűs D. Géza mozgásba, sőt túlmozgásba fojtja Asztrov robbanékonyságát: vehemensen "dolgozik" a színpadon, nagy hangon magyaráz, hozzá mutogat serényen, ezzel leplezi, hogy semmit nem csinál, csak iszik. Gálffi László Ványája csupa heverés, lassú járás, gondosan szűkre szabott mozdulatok, hozzájuk illő keskeny intonáció: ő hiábavaló munkáról szóló beszéddel áltatja magát. Még egy összecsapásra futja belőlük Jelenáért, aki maga sem tudja, mit keres ennek a konfliktusnak a kellős közepén, sőt: mit keres egyáltalán. Szeretne boldog lenni, persze; a férjével, Szerebrjakovval nagyon melléválasztott, de a két másik férfi ígéretesebb. Hámori Gabriella játéka egyszerre súlyos és légies; miközben látszólag csak magára figyel, élesen lát mindent és mindenkit.

A többi szereplő egy-egy vonást domborít erősen: Margitai Ági Vojnyickajája a professzor iránti föltétlen rajongást, Bata Éva Szonyája a nyers lemondást, Benedek Miklós Szerebrjakov professzora az önzést.

Van néhány szép villanás - Asztrov és Jelena térképészetbe fúló erotikus játéka például (amikor Hegedűs D. Géza az erdőkről magyarázva valójában szinte magáévá teszi a nőt, és Hámori Gabriella Jelenája ezt észre sem veszi) vagy Ványa kiborulása és leginkább Hegedűs D. Géza és Gálffi László közös jelenetei -, de nem fordul ki sarkaiból sem a színház, sem a világunk. Két középkorú férfi néz szembe kudarcos életével.

*

Hadar Galron rendesen megtanulta a leckét a drámaíró-iskolában: kiválasztott egy helyszínt, ahol természetesen összeverődhet sok különféle ember. A helyszín egy mikve, zsidó rituális fürdő, ahová megmerítkezni, megtisztulni jönnek a vallásos zsidó asszonyok, ki belső meggyőződésből, ki hagyománytiszteletből, ki lázadozva, ki engedelmesen... A helyszín ezúttal rejt némi ismeretterjesztő arzenált is: bizonyára kevesen ismerik ezt a világot, vagyis még tanulni is lehet.

Hét asszony és egy gyereklány - nyolc színésznőnek parádés szerep Michal Docekal flott rendezésében és Jan Dusek ugyancsak szemrevaló díszletében. A dramaturgiai rugó pedig olajozottan emeli és löki a cselekményt, amely kiszámíthatóan tart a tanulságos végkifejlet felé. A csoportdinamikai alaphelyzetek színpadi életre kelnek: a kezdetben magányos, különc és öntörvényű nő esélytelenül vívja apró küzdelmeit a megcsontosodott közegben a látszatok, hazugságok és szemhunyások ellen, mígnem társai, sőt harcostársai akadnak, akikkel megforgatják ezt az ő kicsi, de kemény világukat. Ennek is megvan az ára persze.

Mind a nyolc színésznő alapos munkát végez - és voltaképpen ezért szórakozik jól a közönség, nem másért: sikerül élő emberré dúsítaniuk az amúgy túlságosan is transzparens karaktereket. Eszenyi Enikő a felforgató elem: nyújtott léptekkel járja a maga útját, akár mindenki ellen. Börcsök Enikő és Igó Éva figurája az öncsalással fordul szembe a végén, Pap Vera fürdősasszonya egy egész élet gondosan titkolt romhalmazát hagyja maga mögött. Tornyi Ildikó Tehilája hiába lázad, Hegyi Barbara Chedvája a lányával (Stefanovics Angéla) együtt talán megmenekül. Kovács Patrícia Mikije a bőréből próbálna kibújni a vallásba nagy hirtelen belebódult férje kedvéért - és boldog, amikor nem sikerül.

A fürdő dolgozói és törzsvendégei végül együtt indulnak harcba a képmutatás, az erőszak és az elnyomás ellen. Bezárkóznak a fürdőbe, elbarikádozzák magukat, és nem engednek a fenyegetésnek, mármint a kívülről jövőnek. Az előadás számos humoros és komor fordulata után a legvégén némi baljós feszültség marad a levegőben - de hát ezt is tanítják a jobb iskolákban. A közönség hálás - a színészek pedig megérdemlik a tapsvihart.

Vígszínház, október 1.; Pesti Színház, október 8.

Neked ajánljuk