lemez -STING: SYMPHONICITIES

  • - kolozsil -
  • 2010. október 21.

Zene

Minden könnyűzenész hanyatlásának kezdete, ha túl komolyan veszi magát, és azt gondolja, hogy amit alkotott, maradandó - a legkevesebb, hogy dzsesszzenészek felveszik a standardok közé a szerzeményeit, de még az sem elképzelhetetlen, hogy a Berlini Filharmonikusok adják majd elő műveit. Stingnél ez a folyamat már akkor elkezdődött, amikor otthagyta a szépemlékű Police-t.
Minden könnyûzenész hanyatlásának kezdete, ha túl komolyan veszi magát, és azt gondolja, hogy amit alkotott, maradandó - a legkevesebb, hogy dzsesszzenészek felveszik a standardok közé a szerzeményeit, de még az sem elképzelhetetlen, hogy a Berlini Filharmonikusok adják majd elõ mûveit. Stingnél ez a folyamat már akkor elkezdõdött, amikor otthagyta a szépemlékû Police-t. Már az 1987-es ...Nothing Like A Sun lemezzel is az volt a baj, hogy szerzõje mintha abban a biztos tudatban készítette volna, hogy több és nagyobb a pályatársaknál. De az az anyag legalább hallgatható volt, szemben a folyamat következõ állomásával, amikor Sting felénekelte John Dowland dalait.

És most íme, itt van a klasszikus zene patinájával bevont (és ily módon nehézkessé tett) friss változat. A Roxanne-nek volt már nagyzenekari változata - a Moulin Rouge-ban volt hallható -, most lett egyéb Police-daloknak, így a Next To You-nak, sõt az olyan eleve komolyabbnak szánt szerzeményeknek is, mint az Englishman In New York, az I Hung My Head vagy az Every Little Thing.

A legmeglepõbb az, hogy a zenei bûntettekre rávehetõ Royal Philharmonic Concert Orchestra és Sting hallgatható, tulajdonképpen kedves albumot gründolt össze, olyan lemezt, ami inkább kísérlet, mint a Sting-emlékmû talapzata. Az említetett dalok nemcsak arra alkalmasak, hogy ne zavarják meg az emésztést, ha a szombati ebédhez szól valami - van azért ilyen feldolgozás is itt -, de a hangszerelési megoldások miatt némi figyelemre is érdemesek. Vagyis ha már klaszszikus és Sting, akkor inkább ez a lemez, mint a Dowland-album: van némi varázsa.

Universal, 2010

***

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.