lemez -STING: SYMPHONICITIES

Minden könnyűzenész hanyatlásának kezdete, ha túl komolyan veszi magát, és azt gondolja, hogy amit alkotott, maradandó - a legkevesebb, hogy dzsesszzenészek felveszik a standardok közé a szerzeményeit, de még az sem elképzelhetetlen, hogy a Berlini Filharmonikusok adják majd elő műveit. Stingnél ez a folyamat már akkor elkezdődött, amikor otthagyta a szépemlékű Police-t.

Minden könnyûzenész hanyatlásának kezdete, ha túl komolyan veszi magát, és azt gondolja, hogy amit alkotott, maradandó - a legkevesebb, hogy dzsesszzenészek felveszik a standardok közé a szerzeményeit, de még az sem elképzelhetetlen, hogy a Berlini Filharmonikusok adják majd elõ mûveit. Stingnél ez a folyamat már akkor elkezdõdött, amikor otthagyta a szépemlékû Police-t. Már az 1987-es ...Nothing Like A Sun lemezzel is az volt a baj, hogy szerzõje mintha abban a biztos tudatban készítette volna, hogy több és nagyobb a pályatársaknál. De az az anyag legalább hallgatható volt, szemben a folyamat következõ állomásával, amikor Sting felénekelte John Dowland dalait.

És most íme, itt van a klasszikus zene patinájával bevont (és ily módon nehézkessé tett) friss változat. A Roxanne-nek volt már nagyzenekari változata - a Moulin Rouge-ban volt hallható -, most lett egyéb Police-daloknak, így a Next To You-nak, sõt az olyan eleve komolyabbnak szánt szerzeményeknek is, mint az Englishman In New York, az I Hung My Head vagy az Every Little Thing.

A legmeglepõbb az, hogy a zenei bûntettekre rávehetõ Royal Philharmonic Concert Orchestra és Sting hallgatható, tulajdonképpen kedves albumot gründolt össze, olyan lemezt, ami inkább kísérlet, mint a Sting-emlékmû talapzata. Az említetett dalok nemcsak arra alkalmasak, hogy ne zavarják meg az emésztést, ha a szombati ebédhez szól valami - van azért ilyen feldolgozás is itt -, de a hangszerelési megoldások miatt némi figyelemre is érdemesek. Vagyis ha már klaszszikus és Sting, akkor inkább ez a lemez, mint a Dowland-album: van némi varázsa.

Universal, 2010

***