lemez -STING: SYMPHONICITIES

  • - kolozsil -
  • 2010. október 21.

Zene

Minden könnyűzenész hanyatlásának kezdete, ha túl komolyan veszi magát, és azt gondolja, hogy amit alkotott, maradandó - a legkevesebb, hogy dzsesszzenészek felveszik a standardok közé a szerzeményeit, de még az sem elképzelhetetlen, hogy a Berlini Filharmonikusok adják majd elő műveit. Stingnél ez a folyamat már akkor elkezdődött, amikor otthagyta a szépemlékű Police-t.
Minden könnyûzenész hanyatlásának kezdete, ha túl komolyan veszi magát, és azt gondolja, hogy amit alkotott, maradandó - a legkevesebb, hogy dzsesszzenészek felveszik a standardok közé a szerzeményeit, de még az sem elképzelhetetlen, hogy a Berlini Filharmonikusok adják majd elõ mûveit. Stingnél ez a folyamat már akkor elkezdõdött, amikor otthagyta a szépemlékû Police-t. Már az 1987-es ...Nothing Like A Sun lemezzel is az volt a baj, hogy szerzõje mintha abban a biztos tudatban készítette volna, hogy több és nagyobb a pályatársaknál. De az az anyag legalább hallgatható volt, szemben a folyamat következõ állomásával, amikor Sting felénekelte John Dowland dalait.

És most íme, itt van a klasszikus zene patinájával bevont (és ily módon nehézkessé tett) friss változat. A Roxanne-nek volt már nagyzenekari változata - a Moulin Rouge-ban volt hallható -, most lett egyéb Police-daloknak, így a Next To You-nak, sõt az olyan eleve komolyabbnak szánt szerzeményeknek is, mint az Englishman In New York, az I Hung My Head vagy az Every Little Thing.

A legmeglepõbb az, hogy a zenei bûntettekre rávehetõ Royal Philharmonic Concert Orchestra és Sting hallgatható, tulajdonképpen kedves albumot gründolt össze, olyan lemezt, ami inkább kísérlet, mint a Sting-emlékmû talapzata. Az említetett dalok nemcsak arra alkalmasak, hogy ne zavarják meg az emésztést, ha a szombati ebédhez szól valami - van azért ilyen feldolgozás is itt -, de a hangszerelési megoldások miatt némi figyelemre is érdemesek. Vagyis ha már klaszszikus és Sting, akkor inkább ez a lemez, mint a Dowland-album: van némi varázsa.

Universal, 2010

***

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.