Zene

A történetfilozófia egyik kedvelt, időről időre fölmelegíthető vitatémája: a személyiség szerepe a történelemben. Örök, hiszen megválaszolhatatlan a ködevő kérdés, hogy ugyan mi alakult volna másként, ha egy-egy korszak főszereplőjét a véletlen kiüti a képből, s persze mi az, ami ennek dacára is feltartóztathatatlanul végbement volna. Hagyjuk most a démoni vezéreket, s hagyjuk Kleopátra orrhosszát is, s merengjünk inkább egy sort afelett, hogy zenei életünk mi mindent is köszönhet az utóbbi pár évben Fischer Ádám működésének! Nos, meglehet, Cecilia Bartoli talán más invitálására is idelátogatott volna pár koncert erejéig, s bizonnyal a tavalyi Haydn-év is szépen sikerülhetett volna Fischer Ádám távollétében. Ám Budapesti Wagner-napok aligha lennének ebben az elméleti párhuzamos univerzumban, aminthogy az is kérdéses, hogy beszélhetnénk-e az Opera zenei teljesítményének számottevő színvonal-emelkedéséről.

Kicsi falu Kelet-Boszniában. Annál is kisebb, mint háború előtti fénykorában. A nappaliban a teljes lakosság: lányok és asszonyok, nagyok és kicsik, s csak mutatóban a férfinépből - egy riadt tekintetű kisfiú meg egy botjára támaszkodó öregember. A falu a nappaliban barkochbázik. Mi ez, ha nem extrém sport ilyen időkben. Lehetetlen játék:

A hetvenes évek legvége volt a nagy idő a háborús filmek történetében: meghalt John Wayne, s elkészült A szarvasvadász meg az Apokalipszis most. Egy korszak - a gáncs nélküli, derék, bár kissé túlkorosnak ható, világszabadságért az ellen vérét bőven ontó hérosz, a "zöldsapkás" korszaka - lezárult, s helyére beszüremkedtek a szerencsétlen kisemberek és vérengző elmebetegek takarásában az ilyen-olyan (amerikai) hátsó szándékok.

1984-et írunk, itthon nemrég mutatták be az István, a királyt, és erre készül pár fiatal is valahol Amerikában. Igazi amerikás magyarok ők, méghozzá másodgenerációsak, akik demokratikus változások jelének vélik a Szörényi-Bródy-féle rockoperát, s lelkesedésükben összepróbálják és eléneklik a Yosemite-parkon innen, egy cserkésztáborban.

Leöntik üdítővel? Leöntik. Õ kapja a legnagyobb pofont tömegverekedéskor? Õ kapja.

A brazil Membros Company hiphop-táncelőadása szociális és politikai anziksz, szeretettel és hittel Dél-Amerikából. Zenés-táncos üzenet a távoli, egzotikus világból, amely a napfényes szegénységről, erőszakról és szegregációról tudósít, s ehhez az érintett fiatalokhoz legközelebb álló mozgásrendszert, az utcai táncot használja eszközül.

Két és fél évvel az Exhibit A után elkészült a thrash metál egyik alapzenekarának új dobása. Hogy az előzetes hírekkel ellentétben a jeles eseményre nem egy év után került sor, azt magyarázhatnánk akár azzal is, hogy ennyi anyagot bizonnyal képtelenség lett volna olyan rövid idő alatt rögzíteni - a The Human Condition ugyanis jócskán a józan ész diktálta elvárás felett teljesít a maga 74 percével meg az átlag hétperces számaival.

Két főszereplőnk van; az egyik a hajdani szupermodell, a másik a női nemiszerv-csonkítás. Mivel az utóbbi az előbbivel, a szomáliai születésű Waris Dirie-vel, a kilencvenes évek kifutóinak egyik legnagyobb sztárjával esett meg, a nagyra törő játékfilmeseknek valami olyas formát kellett találniuk, ami nemcsak elbírja, de valahogy egységbe is forrasztja a fényes karriertörténetet és a barbár gyakorlat elleni felszólalást.

Az alig harmincéves, svájci származású Dimitri Grimm számtalan művésznéven alkot, de legjobb zenéit egyértelműen Dimlite-ként produkálta. 2006-ig a Sonar Kollektiv kiadó két nagylemezét adta ki (Runbox Weathers, This Is Embracing), melyek remek egyvelegei az experimentális hiphopnak és a fúziós elektronikának, mégis eltérnek a hasonlóban utazó Los Angeles-i vonal képviselőinek (Flying Lotus, Busdriver) zenéitől, ugyanis a hiphop lazaságát és az elektronika élét az alkotó szépen vasalja össze olykor gyermekded dallamokkal, a természet zajaival, vagy éppen egy-egy kórussal.

Van egy remek anekdota a 155. oldalon, így kezdődik: "Egyik nap Nepálban éppen egy liánhídhoz voltunk erősítve Jean-Paullal", s valahogy úgy folyatódik, hogy a negyven-ötven méter magasságban egy hevederen lógó Jean Rochefort miként nevetteti meg a hasonló felfüggesztésnek örvendő szupersztárt az Egy kínai viszontagságai Kínában viszontagságos forgatásán.

Nos, momentán úgy fest a helyzet, hogy a nagy nemzetközi indie-rock csatában Amerika 2:1-re vezet Anglia ellenében, a közönség- és kritikai sikereket is figyelembe véve. Már a kétezres évek elején is az USA került helyzeti előnybe, amikor feltűnt a színen a Strokes, az Interpol, a White Stripes vagy éppen a Shins.

Ha Eastwood mondja (mutatja), akkor annak így kellett történnie: Nelson Mandela ország-egyesítő kísérletének szép sikere volt, amikor a dél-afrikai rögbiválogatott fehérek és feketék közös örömére megnyerte az 1995-ös világkupát. Kellett ehhez politikai akarat is; na nem a győzelemhez, azt önerőből érte el a csapat, hanem ahhoz, hogy a rögbi, ez a hagyományosan fehér játék továbbra is élvezze a sportvezetők támogatását - minden jó, ha jó a vége: a támogatás maradt, a csapat győzött, Dél-Afrika pedig egy emberként ünnepelt.

Ha figyelembe vesszük, hogy a 90-es évek meghatározó angolszász alternatív rockzenekaraira az utóbbi időben milyen nagy kereslet mutatkozott Magyarországon is, akkor felettébb furcsának találhatjuk, hogy a zsáner ez évi legfontosabb visszatérője, a kaliforniai Pavement alapos (és egyébként Bécset, Prágát is érintő) turnéján nem jutott el hozzánk. De ez csupán a reflexszerű első reakció - a magyar koncertszervezők passzivitása ezúttal tulajdonképpen megérthető. A korszak jelentős zenekarai közül mifelénk ugyanis csak azok köré gyűlt méretesebb tábor, amelyek a dalstruktúrákat és a dallamvilágot tekintve minden újszerűségük ellenére is mélyen tradicionálisak maradtak - a grunge hőseitől a Faith No More-on át, mondjuk az R.E.M.-ig. Hozzájuk képest a Pavement a maga hol alulkevert, hol masszívan hamis, sokszor vázlatszerű és gyakran teljesen ortopéd, a noise, a country, az indie-rock és a pszichedélia között csapongó zenéjével, meg az idétlen klipekben tébláboló nemtörődöm tagokkal a felületes szemlélőben könnyen roppant komolytalan társaság benyomását kelthette. Ám ez csak a felszín volt, a bolond színekben pompázó, gyűrött csomagolás. Számos híres pályatársával szemben a Pavement nem úgy csinált karriert, hogy kommerszebbé alakította a 80-as évek legizgalmasabb gitárzenéit. Éppen ellenkezőleg: sikerült neki újabb érdekes vidékekre elkalandoznia azon a barázdán, amit a Sonic Youth, a Hüsker Dü, a The Fall és társaik szántottak harminc évvel ezelőtt. Meg is volt az ára. Noha ma minden második indie-rock zenész hivatkozik rá, aktív korszakában a Pavement nem tartozott az igazán befutott zenekarok közé: öt sorlemeze közül a 92-es Crooked Rain, Crooked Rain ment a legjobban, de a megjelenése idején abból sem fogyott több kábé 200 ezer példánynál.