1984-et írunk, itthon nemrég mutatták be az István, a királyt, és erre készül pár fiatal is valahol Amerikában. Igazi amerikás magyarok ők, méghozzá másodgenerációsak, akik demokratikus változások jelének vélik a Szörényi-Bródy-féle rockoperát, s lelkesedésükben összepróbálják és eléneklik a Yosemite-parkon innen, egy cserkésztáborban.
Harminc évvel később egyikük, az azóta filmessé és újságíróvá váló Pigniczky Réka elhatározza, hogy összehozza a társaságot megint, hogy ismét szóljon a nóta. Ennek és persze az amerikai magyar szubkultúra egy generációjának története az Inkubátor. A cím halálpontos: így hívták ugyanis a Magyarországot '45-ben és '56-ban is kényszerűen elhagyó hunkyk azt az operettvilágot, ami megőrizte magyarságukat. Hallatlanul izgalmas dologról van szó, egyfelől erős ellenkulturális (azaz a többségi amerikai tömegkultúrával szemben védekező) jellege van, másfelől mégis Disneylandre emlékeztet, hisz egy olyan magyarságvilágot teremt, ami sokkal inkább a vágyak, mint a valóság terméke, egy csárdásos-palotásos-cserkészes panoptikumot, ami hétvégenként közösségi életben és oktatásban dresszírozta az ifjakat. Inkubátor, mely megvéd a többségi társadalom beolvasztó erejétől, és életben tart egy sosem volt, skanzenszerű, szervetlen hagyományt.
El lehetne morfondírozni ezen a defenzív, bezárkózó álhagyományon, ami nem képes termékeny párbeszédre lépni a többségi kultúrával, de lépjünk tovább. Ez a műanyag magyarság itthonról nézve legfeljebb meg-, de inkább zavarba ejtő, ám felnőtt egy generáció, amelynek a fiatalságát jelentette. Persze nem problémamentesen, hisz a szombatok bizony ennek a kultúrmissziónak az áldozatául estek, az amerikai barátok kiestek a hétvége feléből, ami azért fájdalmas tud lenni egy kamasznak, s egyáltalán az egész áthagyományozásnak volt némi kombattáns jellege. Az ifjak persze lázadtak is, és többen a felnőttkorukra el is hagyták magyarságukat. A reunionra, az újrajátszásra készülés élménye persze visszahozza a jó élményeket, de a visszaemlékező szereplők közül sokan angolul nyilatkoznak, és sokan kárhoztatják ezt az erőszakos magyarosítást.
Több mint szép, hogy ez a közösség az István, a királyt választotta tárgyául, a Kádár-kor összekacsintós apológiája a két pozitív hős közti, a szorító körülmények kényszerítésében kialakuló véres konfliktussal a szabadság és változás esélyének a metaforája lett nekik. Már az is groteszk, hogy egy Amerikából ellesett műfaj magyarországi reprezentánsa lesz az amerikai magyaroknak az etalon, s ezt csak tetézi pl. az újrajátszás próbáin a sámán erős amerikai akcentusa.
Pigniczky hangsúlyozza, hogy személyesen közelít a témához, de nem erőlteti az állásfoglalást, és ezt csak dicsérni lehet. A magyarok furcsa szellemi rezervátumba zárták magukat a hidegháború hevében, ám ez tényleges hagyományává lett sokaknak. És ez a hagyomány folytatódik, a családon belüli hungarológia a cserkészettel, olvasással, közösségi élettel megmaradt, bár kisebb intenzitással. A fájdalmas inkább az, hogy a rendszerváltás óta Magyarországon is kialakult egy torz és hamis magyarságkép, amely hamis hagyományokat honosít meg, torz és hazug történelmet vall, és ugyanúgy bezárkózó, gyanakvó a többségi európai kultúrával szemben. És persze himnusza az István, a király.
Forgalmazza az 56 Films
