Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti vagy tudományos tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2010. április 29-i számában jelent meg.
Magyar Narancs: Mivel magyarázza, hogy manapság semmiféle vita nem zajlik a közügyeinkről? Ahogy ön fogalmazott az egyik cikkében: az értelmiség jelentős része alámerült a „szakkérdésekben”, legfeljebb akkor nyilvánít véleményt a közügyekről, ha a fölháborodását okozó ügy a kutatási témájába vág.
Tamás Gáspár Miklós: Az embereket többnyire a félelem vagy a remény motiválja, ennek hatására cselekednek. A félelem megvan még, remény már nincs. Az a száz-százötven értelmiségi, aki a rendszerváltás éveiben rendszeresen írt az újságok véleményrovatába, most is figyeli a közéletet, ugyanaz a véleménye, tart az autoritárius jelenségektől, joggal, de most már nem gondolja, hogy a rendszernek lennének olyan tartalékai, amelyekből neki, szeretteinek, imádott népének valami jó élmény, kibontakozás, emancipáció, szabadság származhatnék. Pusztán az, hogy ellenszenves politikai erőkkel szemben védjék az állagot, a fönnállót, nem inspirálja őket. Nem lettek például kevésbé antirasszisták, mint a kilencvenes években voltak, de akkor még gondolhatták, hogy valami újat építenek, védték a „projektet”, vitatkoztak a tervekről, az ábrándokról, azaz eszmékről és gondolatokról. Akkor a liberalizmus volt az uralkodó, az új, az érdekes, a botránykő - és a remény forrása.
MN: A liberalizmus addig tart, amíg van egy párt a parlamentben, amelyik ha névlegesen is, de felvállalja a képviseletét?
TGM: Semmi köze ennek az SZDSZ-hez, ellenkezőleg, a párt messze túlélte ezeket a reményeket. A liberális értelmiségnek is éreznie kell, hogy a rendszer tönkrement, sikertelen, az ideáljait nem osztja senki. A PEW fölmérése szerint a lakosság 88 százaléka nem tartja gazdaságilag és szociálisan jobbnak ezt a rendszert, mint a megelőzőt. Majdnem mindenkinek az a véleménye, hogy az ultrapiaci hiperkapitalizmus Duna-völgyi és urál-altaji változata szörnyű. Ez az attitűd kelet-európai és nem magyar specialitás. Csak itt intenzívebb. A kelet-európai rendszerváltások tökéletes kudarca nem kisebb csalódás, mint amilyenről Flaubert számol be 1848 után.
MN: Egy helyütt azt írta, a hazai modernista, haladó elitek semmi emlékezeteset nem alkottak.
TGM: „Az állami értelmiségiek” – ahogy Konrád György és Szelényi Iván nevezte őket –, azaz az állami főhivatalokban, a sajtóban, a munkaadói szervezetekben, az agytrösztökben, a kutatóintézetekben, a félautonóm NGO-kban, a nemzetközi szervezetek lerakataiban tevékenykedő különféle csoportok az elmúlt évtizedekben számtalan jogtudományi, urbanisztikai, közgazdasági, politikai tanulmányt, javaslatot írtak; a növekedés, gyarapodás, bővülés, fejlődés elősegítésén, a plebs pallérozásán dolgoztak a derék lányok és fiúk. Nagy munka van bennük, ám a világszellem - nem az objektív szellem! - szemszögéből nem érnek egy lyukas garast se. Hogy egyetlen példát mondjak: Magyarországon évtizedek óta nem épült szép épület. Ez összefügg avval, hogy a többi kelet-európai országokhoz képest Magyarországon hamarabb ért a csúcsára a modernizmus. A hetvenes-nyolcvanas években voltak a legnagyobb társadalmi változások, akkor születtek a legnagyobb kulturális teljesítmények. Ekkor alakult ki a reformkorhoz hasonlóan tanulmányutakra kirajzó, a nyomott itthoni közegből kiszakadó kritikai értelmiség, amelynek mintegy kívülről nyújtott szintetikus ideológiát és erkölcsi tartást a másként gondolkodó demokratikus ellenzék. Kemény István cigánykutatásai, szegénységkutatásai máig fölülmúlhatatlanok. A demokratikus ellenzék nem pusztán az „emberi jogok” mintájára fölfogott szabadságért, hanem az egyenlőségért is küzdött, az eredeti szabadelvűség elveinek megfelelően. Amit a liberalizmusról el lehetett mondani, azt 1991-1992-ig elmondták, a folytatás már csak utóvédharc volt.
MN: Az imént félelemről beszélt. Mitől fél a liberális értelmiség?
TGM: Hogy a világ ellenük fordul, sikertelenek lesznek, nem lesz állásuk, becsukják őket a börtönbe.
MN: Komolyan mondja ezt a bebörtönzést?
TGM: Ezek részben irracionális félelmek. De hogy elbocsátják, nem lesz pályázati pénz, publikációs lehetőség, az már a hatalomváltás előtt megkezdődött, nagyon is valóságos. Persze sokkal lényegesebb a reményvesztettség.
MN: Ön miért optimista?
TGM: Mert ezek a pusztulásra érdemes rendszer bomlási tünetei. Örüljünk, hogy bomlik. Most pusztulnak el a tőkés demokráciához fűzött legutolsó – hamis – illúziók.
MN: A Népszabadságban tavaly megjelent "Válság és hanyatlás" c. cikkében azt írta, hogy "a polgári demokrácia a maga keretei között is képes még a megújulásra". Kelet-Európában is elképzelhető ez?
TGM: Még Nyugat-Európában se, Európa a polgári demokrácia tekintetében a végjáték disszonáns fioritúráival van elfoglalva. Mert a rendszer igazságtalan, immorális és innovációmentes. Amerikában kicsit más a helyzet, Obama megválasztása óta mégiscsak vannak haladó próbálkozások az egyébként kegyetlen és igazságtalan rezsim határai között. Volt ereje a semmiből jött politikai mozgásnak megfordítani egy több évtizedes romboló trendet. Kellett hozzá politikai erő, amely népi támogatásra tesz szert, megihleti a képzelőerőt, szembeszáll a konszenzussal, ha mindössze egy pillanatra is, és merőben jelképesen. Ez Európában teljesen lehetetlen.
MN: Nem értem, akkor miért optimista?
TGM: Azért vagyunk olvasni, nézni, muzsikálni tudó emberek, hogy elolvassuk azokat a fontos könyveket, esszéket, verseket, megnézzük azokat a kiállításokat, meghallgassuk azokat a koncerteket, amelyekből kiderül, hogy a legérzékenyebb, leginnovatívabb emberek mit gondolnak. Visszaáll az a helyzet, amelyben a polgári társadalom kultúrája ismét ellenséges lesz a saját politikai és gazdasági rendszerével szemben. Ugyanis ez a kapitalizmus sajátossága: a kultúrája nem apologetikus, hanem kritikai, sőt: a legradikálisabb, legérdekesebb vonatkozásaiban rendszerellenes. Ez Marx, Dosztojevszkij és Nietzsche óta így van, pontosabban nagyon sokáig így volt. 1989-ben ugyanis úgy föstött, hogy ez megfordul. Úgy tetszett, a kapitalizmus populáris és magaskultúrája azonosul a rendszerrel, még ha rezignáltan is, de meglátja benne a szabadság lehetőségét, és a védelmére szegődik. Volt tíz esztendő, amikor a szovjet rendszer összeomlásának hatására a kapitalizmus teljesen betöltötte a horizontot.
MN: Ma is sokan gondolják, hogy a történelemnek ebbe az irányba kell haladnia, csak legfeljebb lassabban "ér véget", mint azt 1989-ben remélték.
TGM: Ez a korszak múló epizódnak bizonyult. A hatalom és a tömegkultúra persze továbbra is konformista, a kritikai ész viszont – hiszen a rendszeralternatíva mellett foglal állást – kommunista. Akár kétségbeesett, akár utópikus, esetleg kritikai vagy tervező formában, de kommunista. Nem arról van szó, hogy kialakul az elsöprő erejű, hatalmas mozgalom, talán nem is kell. Egy biztos: tökéletesen otthon érzem magam a létező, újra alternatív és radikális kulturális szcénában Londonban, Párizsban, Berlinben és Zágrábban, mi több: Kolozsvárt – ami pár évvel ezelőtt még nem volt így.
MN: Hogy lehet úgy optimista, hogy közben beismeri, a változáshoz szükséges kritikus tömeg továbbra is hiányzik?
TGM: Kétségtelen, hogy a tradicionális politika a parlamenti politizálás színpadán nem jelenik meg. A hagyományos munkásmozgalom csődöt mondott, pontosabban: történelmi létjogosultsága, relevanciája megfakult. Mind párt-, mind szakszervezeti, mind szektaformájában – ez a múlt, a huszadik század. Vannak túlélő formái, ezek kisebbségiek, szubkulturálisak: a magam részéről még támogatom is őket, ezért állok ki a szakszervezetek, a sztrájkok mellett. Most még nélkülözhetetlenek. De ezen túl az emberek elkezdtek kritikusan gondolkodni, forradalmi könyvek, írások tucatjai jelennek meg mindennap. A rendszerhű, konformista értelmiség talán észre se veszi, hogy – összebeszélés nélkül – két pesti folyóirat jelenteti meg David Harvey nagyszerű marxista esszéit.
MN: Milyen formában lesz a gondolkodásból cselekvés?
TGM: Valami olyasmi indult el, ami a francia forradalmat megelőző időszakban volt tapasztalható: számtalan vitatkozó társaság, új teóriák, új ellenkultúra indult meg ismét – les sociétés de pensée, amelyeket annyira utált néhai barátom, Francois Furet. A gondolatok kritikus tömegét sem szabad lebecsülni. Nagyon örülök neki, hogy a nyomasztó sivárság két évtizede után kibontakozott a kritikai gondolkodás, ábrándozás, sőt: a vadulás, ami persze meg sem közelíti a hetvenes évek militanciaszintjét.
MN: A globalizációellenes mozgalom is felpuhult, úgy tűnik, lényegében kimúlt.
TGM: Mert nem volt mögötte igazi politikai projekt.
MN: Nem az volt a baj, hogy túl sok, egymással összeegyeztethetetlen projekt volt a háttérben?
TGM: Ez ugyanaz. Ezek a mozgalmak úgy akarták megváltoztatni a világot, hogy közben elutasították mind a forradalmat, mind a reformot, és nem akartak hatalmat a rothadt parlamentáris úton. Folyt az utcaszínház, közben leveleket írtak a Világbanknak. Ráadásul sikerrel. De ez a cselekvés utánzása volt, nem maga a cselekvés. Ne felejtsük el, 1968-ban Franciaországban az utcai balhé és a képzelet hatalomra jutása mellett többhetes általános sztrájk volt, de Gaulle-nak el kellett menekülnie a Németországban állomásozó francia csapatokhoz. Ma elképzelhetetlen, hogy a G8-ak ne a szállodai szobájukban aludjanak, legyen akármekkora a tüntetés. Érthető a globalizációellenes mozgalmak óvatossága, hiszen ott lebegett előttük a bolsevik forradalmak riasztó példája. Nem óhajtunk francos diktatúrát.
MN: Számos európai politikus – köztük Nicolas Sarkozy vagy Orbán Viktor –, de még a mozgalom hőse, Daniel Cohn-Bendit is úgy gondolja, hogy 1968-nak vége.
TGM: A reakció a hetvenes évek óta tart. Sokan voltunk 1968 árulói, nemcsak Cohn-Bendit, de - amint a saját példám bizonyítja - van visszaút, az ellenforradalomnak nem sikerült elfojtania a forradalom emlékét. Az 1989-es fordulat azt ígérte, hogy a világ kitör ezekből az oppozíciókból, ám nem kellett sok idő, ismét visszasüllyedt ezekbe az ostoba dilemmákba: „igazságosságot teremtő” újraelosztó állam szemben a szabad piac „emancipációs potenciáljával”: mindkettő megbukott. De ebben semmi új nincsen, az alapvető vitát erről Magyarországon már 1902 és 1907 között lefolytatták. Szabó Ervin - aki mégiscsak forradalmi szindikalista volt - a nacionalizmus és az etatizmus következményeként kirobbant első világháború után a szabad kereskedelmet javasolta mint a világbéke garanciáját. Csakhogy mára a rendszeren belüli alternatívák egyike sem igazolódott. Nem vitatom, a jóléti állam - mint redisztribúciós és egalitárius kísérlet - könnyített a nép fizikai terhein, de mára világossá vált, hogy változatlan profitok mellett ez eladósodással jár, azaz folytathatatlan. Ugyanebbe bukott bele a keleti „fogyasztói társadalom” ún. reformkommunista modellje: az államkapitalista szovjet rezsim is belepusztult az „akkumuláció vagy jólét” dilemmába, akár nyugati ikre. A gazdaság „energiáit” fölszabadítani óhajtó neokonzervatív politika is visszarettent a piac egyetemességének nyomában járó szociális összeomlástól, és szintén csak hitelekből próbálta fönntartani az életszínvonalat. Az eredmény: a mostani válság.
MN: Magyarországon az MSZP egyszerre vitte mindkét irányzatot, ami aztán az osztogatás és megszorítás ciklikus ismétlődéséhez vezetett.
TGM: Az MSZP kezdetben nem vitt semmit, csak a régi párttagok érdekvédelmi szervezete volt a fenyegető üldözéssel szemben. Erre az üres lapra aztán rávetült a korszellem - ezzel is magyarázható a gondolatokat szállító liberálisokhoz fűződő szerelmi viszonyuk -, és volt valamicske uralkodási, közigazgatási rutinjuk is. Igaz, ezt a diktatúrában szerezték meg. Persze tőlük, akiknek közük volt a Kádár-korszakhoz, egalitáriusabb politikát vártak a választóik, de hiába. A szocialista vezetők bürokratikusan jártak el: azt gondolták, egy kis propagandával, egy kis ügyintézéssel, egy kis szabályozással meg lehet úszni, még a megszorítások miatti elégedetlenség is túlélhető. „Majd megunják az emberek [a tiltakozást], és hazamennek.” Ezt volt képes mondani a magyarországi mérsékelt baloldal karizmatikus vezetője... Azért a polgári demokráciákban – ahol az ellenállás megszerveződhet, és meg is szervezik – nem így szokott történni.
MN: Van-e még esélyük a balközép pártoknak?
TGM: Ha a politika tartalmát nézzük, a polgári pártok egyre jobban hasonlítanak egymásra. Miben különbözik David Cameron Gordon Browntól és Nick Cleggtől, a francia zöldek a szocialistáktól vagy a mérsékelt jobboldaltól? A szociáldemokrata pártoknak nincs már missziójuk, a hagyományos bázisuknak – a munkásosztálynak, a nyugdíjasoknak, a közalkalmazottaknak – nem nyújthatnak semmit. Különben is a valaha egységesen a szociáldemokratákra szavazó tanárok, orvosok, hivatalnokok, könyvtárosok, szociális gondozók már mind a jobboldalon vannak. Ez még élesebben vetődik fel Kelet-Európában. Nem hiszek abban, hogy a mérsékelt baloldal még labdába rúghat - legfeljebb abban a posztmodern formában, amit Pesten az LMP képvisel.
MN: A magyar értelmiség miért fél a kritikai gondolkodástól?
TGM: A kritikai gondolkodás egyik formáját szokás művelni, persze nem a rendszerkritikusat. A régi jozefinista modell szerint racionális tanácsokkal, kritikai észrevételekkel hatni a központi közigazgatásra, amely végrehajtja a reformokat. Az elmúlt évtizedekben rengeteg energia ment el erre, de aztán nem jött ki belőle semmi. A reformértelmiség (s itt ne csak közgazdászokra, jogászokra, szociológusokra tessék gondolni, ebben benne vannak a zenekritikusok, médiaművészek, rapperek, rádióriporterek) saját kritériumai szerint is kudarcot vallott, belefáradt, ráadásul közben magára maradt, mert a javaslatai népszerűtlenek, és méltán. A lényegük egyszerűen: ne nyújtózkodj tovább, mint ameddig a takaród ér. Én már hosszú évekkel ezelőtt kiugrottam ebből, de megértem a kollégákat: sok ember számára ez tragédia. „Az új mechanizmus kulcsembere voltam, most itt végzem egy presszóban, holtan” — ahogy Cseh Tamás is eldünnyögte harminc éve.
MN: A rebellis erők a rendszerváltás után inkább a jobboldalon, főleg a szélsőjobbon mozogtak, így a liberális értelmiség velük szemben a fennállót védte, nem merte bírálni az egyre rosszabb teljesítményt nyújtó szocialistákat és szabaddemokratákat, ami igencsak kikezdte a tekintélyüket.
TGM: Ez részben igaz, ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteni, hogy ezek a totálisan elavult modernista, haladó elitek ott vannak a jobboldalon is. Ha megnézzük a Századvég új folyamát vagy a Kommentárt vagy a Nemzeti Érdeket vagy a reakcio.blog.hu-t, akkor láthatjuk, hogy szerzőik ugyanannak a neokonzervatív eszmének a hívei, amelyet a liberális elitek nem tudtak sikeressé tenni. Rájuk maradt a kisködmön. Nyugatosok, nem különösebben nacionalisták, biztosan nem antiszemiták, bár emancipatorikus pátoszuk szerényebb. 'k is gyártják a tanulmányokat, terveket, és most be fognak menni a minisztériumokba.
MN: Továbbvihetik a modernizációs projektet, vagy ők is megbuknak majd? Tölgyessy Péter és Ungváry Rudolf szerint a jobboldal ellenzékben nem képes megújulni, „bensővé tenni az euroatlanti demokratikus politikai kultúrát”, ehhez kormányon kell lennie.
TGM: Ungváry állításában – miszerint végre szóhoz juthatnak az 1945 után elnyomott régi, történelmi osztályok utódai, s főleg azok, akik azt képzelik, hogy oda tartoznak, holott az igazi dzsentri a köszönésüket sem fogadta volna – van némi igazság, a történelmi sérelmeket nem becsülném le, de alapvetően nem erről van szó. Az elitek harcai mögött konszenzus van. Mi az első forduló után a Magyar Nemzetben megjelent Orbán-interjú fő mondanivalója? Hogy elég volt a segélyekből. Az LMP részleges kivételével mindenki ezt képviseli. Ez persze időlegesen erősítheti a jobboldali modernista, neokonzervatív csoportokat is.
MN: Hogyan lehetne a jelen helyzetben javítani a rendszeren?
TGM: Kelet-Európában olyan kapitalizmus alakult ki, amely képtelen eltartani a lakosság egészét, Magyarországon ráadásul csak egy töredékét képes. A kapitalizmus nemcsak fogyasztói piac, hanem termelőszféra is. A változást el kéne indítani a rendszeren belül - ezt sugallta valahol a Fidesz-KDNP is, amikor a teljes foglalkoztatással ámított és szédelgett -, de az állammal szembeni elvárásoknak sajnos határozott antiegalitárius élük van. A megélhetés egyedüli legitim alapja a tőke és/vagy a munka - ez a társadalom hivatalos álláspontja. Tőke- vagy munkajövedelemből kell „eltartani” azokat, akiknek egyik sincs, következésképpen az a látszat alakul ki, hogy a tőke-/munkajövedelem csökken, ha bárki életjogosultságát elismerjük, aki nem járul hozzá az „érték” megtermeléséhez. Ez teljesen független a társadalmak valóságos gazdagságától. Nem gondolnak rá, hogy a munkanélküliség egyik oka a társadalmi gazdagság bővülése - a technikai fejlődés -, tehát logikus és morális volna az elosztási viszonyokat is módosítani. Ha valaki csakugyan kommunitárius lenne, azt mondaná: „éljünk mindannyian szerényebben, hogy ne gyötrődjék olyan sok embertársunk”. Ehhez áldozatkészség kellene. Sajnos az uralkodó osztály évtizedek óta azt szuggerálja, hogy egyéni stratégiákat kell választani, mert a sikeresség, a verseny, a küzdés a lényeg. Kádár János is azt mondta, hogy aki dolgozik, az boldogul. Áldozatkészséget nem lehet prédikációval előidézni, a szolidaritás hasznát kellene látniuk az embereknek ahhoz, hogy higgyenek benne, reménykedjenek. Márpedig ettől valóban az előző rendszer öröksége zár el bennünket, amely szolidaritás címén „adta el” a közvéleménynek azt, ami nem volt több, mint - egyre lassuló - vertikális mobilitás.
MN: Korábban félputyini fordulatot jósolt a választások utáni időszakra.
TGM: Lehet, hogy csak negyedfordulat lesz. A rendőrségi törvény módosítása, a három csapás, a buktatás visszaállítása az iskolákban - ezek a prioritások. Bár a demokráciának a liberálisok számára – és a baloldal számára is, ha nem veszti el az eszét – fontos aspektusai megszűnnek, igazán lényeges változtatás a jobboldaltól sem várható. Nézze meg, hogy zajlott le a választási kampány: kiégett, fáradt, kiábrándult, kiüresedett vezér várakozott a hatalom kapujában. Pusztán ráutaló magatartással jelezte a Fidesz-KDNP, hogy állítólag véget vet a neokonzervatív gazdaság- és szociálpolitikának, és valami teljesen új kezdődik. Csakhogy azt, amit a közönség vár, a rendszer veszélyeztetése nélkül nem léphetik meg, nem is akarják. Más elképzeléseik nincsenek, nagyjából ugyanazt gondolják, amit a kormányon lévő ellenfeleik. Magyarországon a választásokat baloldalról nyerik, és jobbról kormányoznak. Rendőrállam, diktatúra talán nem lesz, de rendpárti elemeket be fognak vezetni a rendszerbe. Ezt csinálta Berlusconi, Sarkozy is. Lehet, hogy józanabbak, ügyesebbek, mérsékeltebbek lesznek, mint a szocialisták voltak, hiszen alapjában nem akarnak az égvilágon semmit, csak kormányra kerülni, de a lényegen ez mit sem változtat: a rendszer rothadását nem tudják majd megállítani.
MN: Ahogy egy írásában fogalmazott: „az önzés és káosz orgiái”, a korrupciós botrányok után nem csoda, hogy rendre vágynak a választók.
TGM: A korrupció előtérbe helyezése a legnagyobb politikai csalás, hiszen a rendszer anomáliáit támadja, és nem a rendszert. Igen, az elmúlt időszakban nagyon szemérmetlenül, föltűnően és ügyetlenül csinálták, de nem valószínű, hogy ez különösebben súlyosbította volna a nép szenvedéseit. Persze az állami intézmények pénzének direkt elrablása több mint korrupció. A korrupció előtérbe helyezése azt szolgálja, hogy a választók azt képzeljék: a társadalmi igazságtalanságokért személyek felelősek - ha nem lennének visszaélések, a rendszer igazságos volna.
MN: Miért a szélsőjobboldalon vannak a rendszertagadónak tűnő, rebellis erők?
TGM: Mert Kelet-Európában nálunk voltak a legerőteljesebbek, a legbefolyásosabbak a modernizáló elitek, amelyek balról jöttek, majd liberálissá lettek. Itt nemcsak elitellenességről van szó, hanem osztályellentétekről, amit az eliten belüli harcok bizonyos mértékig leképeznek. A liberalizmussal - amely legalább szavak szintjén időnként kiállt a kisebbségek, a gyengék mellett - szembeni gyűlölködés elsősorban a középosztály deklasszálódástól való félelméből fakad, ami Nyugat-Európában bevándorló-, nálunk cigányellenes formát ölt. A rendszerrel szemben kialakult lázadás nem emancipatorikus, hanem regresszív, és a düh lefelé, a páriák felé irányul, nem fölfelé. Ugyanakkor kizárólag a liberalizmussal - amely végső soron a rendszert megalkotta - azonosítják a gyöngébbek védelmét célzó törekvéseket, eszméket. A szélsőjobboldal hangadói pedig elég intelligensek hozzá, hogy az ultrabalos mozgalmakat, közösségeket evvel kompromittálják. Rendkívül erős az a vélekedés, hogy a plutokrata, judeobolsevista elitek a hatalmuk megőrzése érdekében ráuszítják a szegényeket (etnicizáló átlényegítéssel: a cigányokat) a nemzetfönntartó, „keményen dolgozó” középosztályra – így lehet a szélsőjobboldal egyszerre elitellenes és rendszervédő, de ebben sincs semmi új. A „klasszikus” fasizmust is ez jellemzi: polgárellenes – és evvel megmenti a kapitalizmust!
