Pedig részleteire bontva nincs komoly gond az Exhibit B-vel: a hangzás olyan tiszta, hogy csodájára járhatnak a progresszív rock gitárhõsei, a számok pedig remekül meg vannak komponálva, tökéletes a ritmusszekció és a gitárok összjátéka, és Rob Dukes vokális teljesítményével sincs különösebb gond, noha némi változatosságot e fronton el bírnánk még viselni. De hiába mindez, ha mindenki csak megbízható profizmust hoz, igazi egyéniséget vagy bármi meglepõt viszont nagyítóval sem találunk a lemezen, ahogy az - akár sokadik hallgatásra - megjegyezhetõ részek sem tolonganak rajta éppenséggel; majd' egy óra után már úgy kapunk a Democide legalább némi változást hozó, belassult kórusrésze után, mint kiszáradt rocker a söröskorsóért. A verzék pedig nem olyan változatosak, hogy indokolják a rendkívüli hosszakat - jellemzõ, hogy a két legmélyebb nyomot hagyó szám, a Hammer And Life és a Burn, Hollywood, Burn a két legrövidebb tétel a lemezen.
Nuclear Blast, 2010
***
