A történetfilozófia egyik kedvelt, időről időre fölmelegíthető vitatémája: a személyiség szerepe a történelemben. Örök, hiszen megválaszolhatatlan a ködevő kérdés, hogy ugyan mi alakult volna másként, ha egy-egy korszak főszereplőjét a véletlen kiüti a képből, s persze mi az, ami ennek dacára is feltartóztathatatlanul végbement volna. Hagyjuk most a démoni vezéreket, s hagyjuk Kleopátra orrhosszát is, s merengjünk inkább egy sort afelett, hogy zenei életünk mi mindent is köszönhet az utóbbi pár évben Fischer Ádám működésének! Nos, meglehet, Cecilia Bartoli talán más invitálására is idelátogatott volna pár koncert erejéig, s bizonnyal a tavalyi Haydn-év is szépen sikerülhetett volna Fischer Ádám távollétében. Ám Budapesti Wagner-napok aligha lennének ebben az elméleti párhuzamos univerzumban, aminthogy az is kérdéses, hogy beszélhetnénk-e az Opera zenei teljesítményének számottevő színvonal-emelkedéséről.
Márpedig a Trisztán és Izolda múlt szombati bemutatója épp e két zenés színházi faktumot tette érzékletessé, hiszen az ötödik MűPa-beli Wagner-sorozat nyitánya egyszersmind az Opera idei utolsó premierje volt, az árokban Fischer Ádámmal és a Magyar Állami Operaház Zenekarával. S ezzel máris az est egyik legfontosabb, legüdvösebb mozzanatához értünk: az együttes nem önmagához képest, s nem is valamiféle más, megengedően rugalmas mércéhez mérten nyújtott pompás produkciót, hanem jószerint a legszigorúbb elvárásokhoz képest is. A mű mindhárom, zenekart próbáló felvonása roppant intenzitással, koncentrált összjátékkal és élményszerű szólisztikus pillanatokkal nyűgözött, s a harmadik felvonás egyetlen - technikai malőrből fakadó - pár másodperces leállásától eltekintve a cselekménynek (Wagner műfaji meghatározása ez: Handlung) nem cím-, de főszerepét játszó együttes valósággal megdicsőült ezen az estén.
A címszerepekben két nemzetközileg elismert német ajkú énekest találtunk: Christian Franzot és Anna-Katharina Behnkét. A tenor már meghitt ismerősünk, a Wagner-napok egyik talpköve és nagy pesti felfedezése, aki ezúttal Trisztán - egykor őrjítőnek és gyilkosnak egyaránt híresztelt - szerepében bizonyította szuggesztivitását és állóképességét. Bizonnyal nem ideális vagy éppenséggel "minden idők Trisztánja", hiszen színpadi kiállása és hanganyaga a vágyottnál kevesebb nemességet sugároz, s ezúttal mintha még némi préselés is kiérzett volna énekszavából, ám az önkívület, a realitásból kiszakadó eksztázis remek közvetítőt nyert Franz személyében. A szövegét olykor meglepő idegenszerűséggel formáló Anna-Katharina Behnke megjelenése eszményi Izoldát ígért, azonban a szembeszökő szépség és arisztokratikus elegancia meglehetősen éles hanggal és kissé steril kisugárzással párosult, s e tényt a művet záró szerelmi halál perceiben sem sikerült felednünk. A mitikus szerelmi háromszög harmadik szereplőjét, a nobilis, ám megütközött Marke királyt Jan-Hendrik Rootering adta - a korrekt szerep- és szólamformálás nemzetközileg elvárt színvonalán, míg a Trisztán hű csatlósát, Kurwenalt éneklő Tomasz Konieczny hatalmas sikert aratott mindvégig nyers fortéban tartott, tesztoszteront árasztó baritonjával. (Igaz, e hangütés itt mindenesetre helyénvalóbbnak tűnt, mint a tavalyi Parsifal Amfortas királyának szerepében.) A végzetes bájitalt kitöltő Brangäne hálátlanságában is igényes szólama Németh Judit személyében talált érvényes megszólaltatóra, míg a délceg Geiger Lajos hiba nélkül töltötte ki, s kölcsönzött súlyt az ármányos Melot figurájának. A mű vokális részét indító matrózdal Horváth István könnyed, de korántsem súlytalan tenorján hallatszott be a színfalak mögül.
"Wagner művészete a legnagyobb akaraterővel és intelligenciával óriásivá növesztett, zsenialitásba hajló dilettantizmus" - fogalmazott a Wagnerért egyébiránt lelkesen rajongó Thomas Mann, s túl a Trisztán hipertrófiásan burjánzó motívumainak és eksztatikus csúcspontjainak során nem nehéz némi igazságot felfedezni e véleményben. Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra rendezői, valamint díszlet- és jelmeztervezői működésében ezzel szemben nyoma sincs a zseniális dilettantizmusnak: munkájuk minden kis részlete átgondolt, teoretikusan megalapozott és németes precizitással kidolgozott. Csak épp az itt nélkülözhetetlen érzéki élmény, az egymástól szinte végig jelentős távolságot tartó Trisztán és Izolda perzselő szenvedélye hibádzik, amit nem pótolhat sem a játéktéren asszózó élsportolók látványa, sem a gyermek Parsifal bejövetele, sem a kifinomult kultúr- és vallástörténeti utalások bő, ám vértelen tucatja. Nagy látványötletük azonban így is lelkes méltatást érdemel: az első felvonás végén megroppanó és beszakadó színpad a sakktáblával, majd a harmadik felvonásra immár az orgonáig széthasadó, kettétörő háttér, a koncertterem univerzumának nyílt sebe - hatalmas, órák elteltével is elevenen ható effektus.
S végezetül pár szó a búzásról, mely a fent említett két hölgy tapsrendbe lépését fogadta. No, nem az a gond ezzel az újabban felbukkant szokással, hogy a magyar vérmérséklethez inkább illenék a fütyülés, mint ez a külföldről ideplántált reakció, s még csak nem is az, hogy goromba érzéketlenséggel viszonyul más emberek munkájához, hisz' alkalmasint akad művész, akit a felháborodás lelkesít. A búzással az a baj, hogy póz és hétpróbás allűr, márpedig minden póz hamar kiismerhető, s az allűrben még a felháborodás is rendre hamisan kimódoltnak hat.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 29.
