Opera - Törik-szakad - Wagner: Trisztán és Izolda

Zene

A történetfilozófia egyik kedvelt, időről időre fölmelegíthető vitatémája: a személyiség szerepe a történelemben. Örök, hiszen megválaszolhatatlan a ködevő kérdés, hogy ugyan mi alakult volna másként, ha egy-egy korszak főszereplőjét a véletlen kiüti a képből, s persze mi az, ami ennek dacára is feltartóztathatatlanul végbement volna. Hagyjuk most a démoni vezéreket, s hagyjuk Kleopátra orrhosszát is, s merengjünk inkább egy sort afelett, hogy zenei életünk mi mindent is köszönhet az utóbbi pár évben Fischer Ádám működésének! Nos, meglehet, Cecilia Bartoli talán más invitálására is idelátogatott volna pár koncert erejéig, s bizonnyal a tavalyi Haydn-év is szépen sikerülhetett volna Fischer Ádám távollétében. Ám Budapesti Wagner-napok aligha lennének ebben az elméleti párhuzamos univerzumban, aminthogy az is kérdéses, hogy beszélhetnénk-e az Opera zenei teljesítményének számottevő színvonal-emelkedéséről.

A történetfilozófia egyik kedvelt, időről időre fölmelegíthető vitatémája: a személyiség szerepe a történelemben. Örök, hiszen megválaszolhatatlan a ködevő kérdés, hogy ugyan mi alakult volna másként, ha egy-egy korszak főszereplőjét a véletlen kiüti a képből, s persze mi az, ami ennek dacára is feltartóztathatatlanul végbement volna. Hagyjuk most a démoni vezéreket, s hagyjuk Kleopátra orrhosszát is, s merengjünk inkább egy sort afelett, hogy zenei életünk mi mindent is köszönhet az utóbbi pár évben Fischer Ádám működésének! Nos, meglehet, Cecilia Bartoli talán más invitálására is idelátogatott volna pár koncert erejéig, s bizonnyal a tavalyi Haydn-év is szépen sikerülhetett volna Fischer Ádám távollétében. Ám Budapesti Wagner-napok aligha lennének ebben az elméleti párhuzamos univerzumban, aminthogy az is kérdéses, hogy beszélhetnénk-e az Opera zenei teljesítményének számottevő színvonal-emelkedéséről.

Márpedig a Trisztán és Izolda múlt szombati bemutatója épp e két zenés színházi faktumot tette érzékletessé, hiszen az ötödik MűPa-beli Wagner-sorozat nyitánya egyszersmind az Opera idei utolsó premierje volt, az árokban Fischer Ádámmal és a Magyar Állami Operaház Zenekarával. S ezzel máris az est egyik legfontosabb, legüdvösebb mozzanatához értünk: az együttes nem önmagához képest, s nem is valamiféle más, megengedően rugalmas mércéhez mérten nyújtott pompás produkciót, hanem jószerint a legszigorúbb elvárásokhoz képest is. A mű mindhárom, zenekart próbáló felvonása roppant intenzitással, koncentrált összjátékkal és élményszerű szólisztikus pillanatokkal nyűgözött, s a harmadik felvonás egyetlen - technikai malőrből fakadó - pár másodperces leállásától eltekintve a cselekménynek (Wagner műfaji meghatározása ez: Handlung) nem cím-, de főszerepét játszó együttes valósággal megdicsőült ezen az estén.

A címszerepekben két nemzetközileg elismert német ajkú énekest találtunk: Christian Franzot és Anna-Katharina Behnkét. A tenor már meghitt ismerősünk, a Wagner-napok egyik talpköve és nagy pesti felfedezése, aki ezúttal Trisztán - egykor őrjítőnek és gyilkosnak egyaránt híresztelt - szerepében bizonyította szuggesztivitását és állóképességét. Bizonnyal nem ideális vagy éppenséggel "minden idők Trisztánja", hiszen színpadi kiállása és hanganyaga a vágyottnál kevesebb nemességet sugároz, s ezúttal mintha még némi préselés is kiérzett volna énekszavából, ám az önkívület, a realitásból kiszakadó eksztázis remek közvetítőt nyert Franz személyében. A szövegét olykor meglepő idegenszerűséggel formáló Anna-Katharina Behnke megjelenése eszményi Izoldát ígért, azonban a szembeszökő szépség és arisztokratikus elegancia meglehetősen éles hanggal és kissé steril kisugárzással párosult, s e tényt a művet záró szerelmi halál perceiben sem sikerült felednünk. A mitikus szerelmi háromszög harmadik szereplőjét, a nobilis, ám megütközött Marke királyt Jan-Hendrik Rootering adta - a korrekt szerep- és szólamformálás nemzetközileg elvárt színvonalán, míg a Trisztán hű csatlósát, Kurwenalt éneklő Tomasz Konieczny hatalmas sikert aratott mindvégig nyers fortéban tartott, tesztoszteront árasztó baritonjával. (Igaz, e hangütés itt mindenesetre helyénvalóbbnak tűnt, mint a tavalyi Parsifal Amfortas királyának szerepében.) A végzetes bájitalt kitöltő Brangäne hálátlanságában is igényes szólama Németh Judit személyében talált érvényes megszólaltatóra, míg a délceg Geiger Lajos hiba nélkül töltötte ki, s kölcsönzött súlyt az ármányos Melot figurájának. A mű vokális részét indító matrózdal Horváth István könnyed, de korántsem súlytalan tenorján hallatszott be a színfalak mögül.

"Wagner művészete a legnagyobb akaraterővel és intelligenciával óriásivá növesztett, zsenialitásba hajló dilettantizmus" - fogalmazott a Wagnerért egyébiránt lelkesen rajongó Thomas Mann, s túl a Trisztán hipertrófiásan burjánzó motívumainak és eksztatikus csúcspontjainak során nem nehéz némi igazságot felfedezni e véleményben. Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra rendezői, valamint díszlet- és jelmeztervezői működésében ezzel szemben nyoma sincs a zseniális dilettantizmusnak: munkájuk minden kis részlete átgondolt, teoretikusan megalapozott és németes precizitással kidolgozott. Csak épp az itt nélkülözhetetlen érzéki élmény, az egymástól szinte végig jelentős távolságot tartó Trisztán és Izolda perzselő szenvedélye hibádzik, amit nem pótolhat sem a játéktéren asszózó élsportolók látványa, sem a gyermek Parsifal bejövetele, sem a kifinomult kultúr- és vallástörténeti utalások bő, ám vértelen tucatja. Nagy látványötletük azonban így is lelkes méltatást érdemel: az első felvonás végén megroppanó és beszakadó színpad a sakktáblával, majd a harmadik felvonásra immár az orgonáig széthasadó, kettétörő háttér, a koncertterem univerzumának nyílt sebe - hatalmas, órák elteltével is elevenen ható effektus.

S végezetül pár szó a búzásról, mely a fent említett két hölgy tapsrendbe lépését fogadta. No, nem az a gond ezzel az újabban felbukkant szokással, hogy a magyar vérmérséklethez inkább illenék a fütyülés, mint ez a külföldről ideplántált reakció, s még csak nem is az, hogy goromba érzéketlenséggel viszonyul más emberek munkájához, hisz' alkalmasint akad művész, akit a felháborodás lelkesít. A búzással az a baj, hogy póz és hétpróbás allűr, márpedig minden póz hamar kiismerhető, s az allűrben még a felháborodás is rendre hamisan kimódoltnak hat.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 29.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.