Bihari Balázs szinte egyszemélyes projektje 2003 óta működik, eddig három nagylemeze jelent meg, de talán ez a mostani a legizgalmasabb. És nemcsak azért, mert Bihari mintha most talált volna rá igazi médiumára, bár az kétségtelen, hogy új számai a befogadói és az alkotói oldaláról is különösen magas bűnös élvezet faktorral bírnak. A Hippikiller ezúttal a nyolcvanas évek jó ízű new wave, szinti és egyéb popzenéire reflektál nagy élvezettel, olyannyira, hogy nyitányként rögtön felken egy Elton John-klasszikust (I’m Still Standing), s az évtized aurájába tökéletesen beleolvadó énekhanghoz odapasszít egy olyan zenei alapot, amely a Die Kruppsot és a Fine Young Cannibalst idézi.
A gitárjáték végig remekül egészíti ki a billentyűfutamokat és a gépek generálta rigid ritmusokat, amiket szintén (az eddig csak gitárosként számon tartott) Bihari egymaga játszott föl, de az igazi meglepetés mégis az, hogy a saját szerzemények többnyire felveszik a versenyt a megidézni kívánt slágerekkel. A legjobb pillanatokban (amilyen például a remekül eltalált Mountains) a Hippikiller egyszerre lesz új Heaven 17, Talk Talk, Ultravox vagy Duran Duran, legfeljebb néha egy árnyalatnyi EBM/indusztriál beütéssel. Ehhez a pár dalban felbukkanó vendégek (Polly Flow, Bodrogi András, MC Fedora) is jócskán hozzáteszik a magukét, még ha néha odébb is tolják a fókuszt. Legalábbis a Polly Flow-val rögzített Wasteland már inkább a kilencvenes évek bristoli hangzását idézi, de ne is történjen ennél rosszabb!
Szerzői kiadás, 2017
alá
