Hiromi, a filigrán alkatú, nagy kockás ruhájában és cicanadrágjában, feltűzött hajcsokrával a szokásosnál is kislányosabbnak ható japán zongorista Spark című triólemezének bemutató turnéja során jutott el először Magyarországra. Elvarázsolta a Müpa nagytermét, ahogy a világon egy bő évtizede szinte mindenkit. Alkatát meghazudtolóan erőteljes zongorista, rengett a ház a kétkezes prímjeinél. Csukott szemmel hallgatva nem sokan mondanák meg, hogy női zongorista ült le a Yamahához. Elképesztő technikája túlmutat Oscar Petersonon is; Chick Coreával duózott, Stanley Clarke, Dave Fiuczynski, újabban pedig Anthony Jackson az állandó partnerei. Jackson juttatta eszembe, hogy Michel Petrucciani tudott még ilyen technikásan, eget-földet megmozgató vehemenciával játszani, de ő élete végéig a mainstreamnél maradt. Hiromi a klasszikusokon képződött és a popzenébe belenőtt előadó, akinek a dzsessz másképp az anyanyelve, mint az üvegcsontú francia óriásnak volt. Témái mind hatásosak, de a formákat, például a bluest felveszi, illegeti magát benne, és már jöhet is a következő. Van benne valami a csodagyerek frivolitásából, ahogy kinéz a közönségre: ezt is tudom, mi kell még?
Kompozíciói is mintha egy-egy karakter reprodukálására születtek volna, nem pedig belső késztetések kihangosítására. Pedig testbeszéde ennek ellenkezőjét mondja, állva, előredőlve nyomja: egy test a hangszerrel. A Müpában Hiromi a szólók legalább felénél túltengett, a figurát, témát, ötletet, formai elemet ugyan végigvitte a skálán vagy a strófán (szem nem maradt szárazon), de egy váltás már jobban esett volna. Néhány visszafogottabb témában, főleg a lassabb tempókban viszont makulátlan volt, az élvezet pedig maradéktalan. Hiányérzetem másik oka, hogy a trió dobosa, Simon Phillips (The Who, Toto) nem tudta az egysíkúvá formálódó tobzódást színesíteni, inkább csak a kontúrokat vastagította.
Café Budapest, Müpa, október 21.
