Koncert

Hiromi

Zene

Hiromi, a filigrán alkatú, nagy kockás ruhájában és cicanadrágjában, feltűzött hajcsokrával a szokásosnál is kislányosabbnak ható japán zongorista Spark című triólemezének bemutató turnéja során jutott el először Magyarországra. Elvarázsolta a Müpa nagytermét, ahogy a világon egy bő évtizede szinte mindenkit. Alkatát meghazudtolóan erőteljes zongorista, rengett a ház a kétkezes prímjeinél. Csukott szemmel hallgatva nem sokan mondanák meg, hogy női zongorista ült le a Yamahához. Elképesztő technikája túlmutat Oscar Petersonon is; Chick Coreával duózott, Stanley Clarke, Dave Fiuczynski, újabban pedig Anthony Jackson az állandó partnerei. Jackson juttatta eszembe, hogy Michel Petrucciani tudott még ilyen technikásan, eget-földet megmozgató vehemenciával játszani, de ő élete végéig a mainstreamnél maradt. Hiromi a klasszikusokon képződött és a popzenébe belenőtt előadó, akinek a dzsessz másképp az anyanyelve, mint az üvegcsontú francia óriásnak volt. Témái mind hatásosak, de a formákat, például a bluest felveszi, illegeti magát benne, és már jöhet is a következő. Van benne valami a csodagyerek frivolitásából, ahogy kinéz a közönségre: ezt is tudom, mi kell még?

Kompozíciói is mintha egy-egy karakter reprodukálására születtek volna, nem pedig belső késztetések kihangosítására. Pedig testbeszéde ennek ellenkezőjét mondja, állva, előredőlve nyomja: egy test a hangszerrel. A Müpában Hiromi a szólók legalább felénél túltengett, a figurát, témát, ötletet, formai elemet ugyan végigvitte a skálán vagy a strófán (szem nem maradt szárazon), de egy váltás már jobban esett volna. Néhány visszafogottabb témában, főleg a lassabb tempókban viszont makulátlan volt, az élvezet pedig maradéktalan. Hiány­érzetem másik oka, hogy a trió dobosa, Simon Phillips (The Who, Toto) nem tudta az egysíkúvá formálódó tobzódást színesíteni, inkább csak a kontúrokat vastagította.

Café Budapest, Müpa, október 21.

Figyelmébe ajánljuk

A gépben feszít az erő

  • - minek -

A kanadai performer-zenész-költő jó másfél évtizede olyan szereplője az elektronikus tánczene kísérletező vonulatának, aki sosem habozott reflektálni saját közegére és a rideg, technológia-központú világra.

A bogiság és a bogizmus

  • Forgách András

bogi – így, kisbetűvel. Ez a kiállítás címe. Titokzatos cím. Kire vonatkozik? Arra, akit a képek ábrázolnak, vagy aki a képeket készítette?

Az igazi fájdalom

Reziliencia – az eredetileg a fizikában, a fémek ellenállására használt kifejezés a pszichológia egyik sűrűn használt fogalmává vált a 20. század második felében.

Ezt kellett nézni

Lehet szeretni vagy sem – mi is megtettük már mindkettőt ezeken az oldalakon –, de nem nagyon lehet elvitatni Kadarkai Endrétől, hogy elképesztő szorgalommal és kitartással építi műsorvezetői pályáját.

Sohaország

Az európai civilizáció magasrendűségéről alkotott képet végleg a lövészárkok sarába taposó I. világháború utolsó évében járunk, az olasz fronton. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének egy katonája megszökik a századától, dezertál.

Hol nem volt Amerika

A mese akkor jó, ha minél inkább az olvasóról szól, és persze mindig kell bele főgonosz, akibe az elaludni képtelen néző a lappangó félelmeit projektálhatja, hogy a hős kardját kivonva leszámolhasson vele.

Kiágyazódás az autokráciából

  • Fleck Zoltán

Királyi út nincs. A sötét és büdös autokrá­ciából szűk, bizonytalan ösvények, apró lépé­sek vezetnek ki. Bármennyire is türelmetlenek vagyunk, meg kell becsülnünk ezeket; sok kis elmozdulás adhat lendületet a demokratikus fordulathoz.