A Svindlit ´83-ban láttam Londonban. Angolul, ahogy ezt itt, a sajóvetítésen, ahol technikai okból hiába strapálta magát a tolmács (amúgy talán a legelső punkfazon a 80-as évek pesti bölcsészkarán), ezért számomra sajnos mindkettőből kimaradhattak lényeges apróságok (ráadásul ´83 annyira rég volt, hogy bizonytalan vagyok, de úgy rémlik, Sid klasszikus közönségbe lövős jelenetén kívül mulatságos animációs betéteket is átemelt a Svindliből). Mindezek ellenére kész vagyok tanúskodni mindkét film érdemei mellett. A Svindliben leginkább McLaren pofátlansága hatott, ahogy a manipuláció tízparancsolatát vászonra vitette, a Szennyben elsősorban a látvány. A mozgókép olyan eseményekről, melyekről eddig csak betűkből és állóképekből tudtam, hogy megtörténtek, vagy úgy sem. Turnébusz Nowhere (Sehová) úticél-megjelöléssel. Jótékony karácsonyi buli tortával, gyerekekkel, mosolygó Johnny Rottennel. Ezüstjubileum-napi koncert a Temzén. Tévéadás, ahol Steve Jones úgy beszél a riporterrel, mint egyik piás a másikkal. Egy amerikai koncert, ahol a vérző Sid gitárral fejbe vág egy nézőt. Sid és Nancy teljesen betépve, akadozó nyelvvel, leragadó szemmel. Sid, ahogy Nancy halála után a föld alá kívánkozik. Johnny, ahogy Sid elvesztésére emlékezvén majdnem elsírja magát. Johnny, ahogy híres púposoktól kölcsönzött tartásával mikrofonállványra görnyed. Sid horogkeresztes pólóban, a szerencsétlen hülye. És így tovább, kronológiát tartva, pergő vágásokkal, Shakespeare-idézetekkel és egyetlen zavaró momentummal: a túlélő Pistols-tagokat úgy fényképezték, hogy az arcuk ne legyen látható. Mintha attól tartottak volna, hogy negyvenéves fejük látványa hazavágja önmaguk húszéves képének illúzióját. Pedig ha valakinek, hát a Sex Pistolsnak nem kell ügyelnie az illúziók épségére.
Szőnyei Tamás
The Filth And The Fury, 1999; rendezte: Julian Temple; operatőr: Geordie Devas; szereplők: Paul Cook, Steve Jones, Glen Matlock, Johnny Rotten (John Lydon), Sid Vicious
Vesd össze!
The Filth And The Fury - A Sex Pistols-film
A Sex Pistols stúdióban rögzített életműve voltaképpen egy lemez, a Never Mind The Bollocks album. Minden más - különösen a The Great Rock And Rock Swindle - resztli, szóra sem érdemes dolog. Mindezt azért érdemes megjegyezni, mert a Szenny és düh filmzenealbuma, hasonlóan a "svindlihez" dupla lemez, vagyis olyan dolog, amit tiszta lelkiismerettel nem lehet Pistols-számokból összeállítani.
Nem is állítottak. Ami Sex Pistolstól érdekes - a teljes Never Mind The Bollocks anyag meg néhány kislemez B oldala -, az rajta van mind, de ez csak a dupla CD egyik fele. A másik fele amolyan hetvenesévek-válogatás, és szinte mindenből kapunk ízelítőt, ami az akkori brit könnyűzenére jellemző volt: vércikit (Bay City Rollers, Sailor), keménykedést (Alice Cooper, The Who), reggae-t (Simaryp), no és persze a kvázipéldaképek (David Bowie, Roxy Music, New York Dolls) is helyet kaptak.
Számomra éppen ez a megdöbbentő. Egészen pontosan, hogy a ma is vállalható, pompás előadók, mint például Bowie vagy Bryan Ferry dalai mennyire erőtlennek, sőt nyálasnak tűnnek a Pistols elementáris számaihoz képest.
Ha valaki nem érti, miért robbant akkorát a Sex Pistols 1977-ben, hogy ezek a voltaképpen primitiv, semmilyen dalok mitől váltak forradalmivá, annak talán éppen egy ilyen összevetéstől esik le a hályog a szeméről.
- legát -
EMI/Warner, 2000
