Illúziók nélkül (Julian Temple: Szenny és düh)

publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

No Fun! A két szótagban, ahogy Johnny Rotten kiáltja, az égvilágon minden benne van. Leginkább az, hogy totálisan tele a töke. Ez már nem szórakozás számára, de hogy egyértelműbbé tegye, meg is kérdi a tömegtől, érezték-e már átverve magukat. A San Franciscó-i közönség nyilván azt hiszi, ez is a show része. Mi már tudjuk, ahogy valószínűleg Johnny is érezte, hogy itt a vége. Legalábbis a rock & roll forradalomnak, melynek Sex Pistols a neve.

No Fun! A két szótagban, ahogy Johnny Rotten kiáltja, az égvilágon minden benne van. Leginkább az, hogy totálisan tele a töke. Ez már nem szórakozás számára, de hogy egyértelműbbé tegye, meg is kérdi a tömegtől, érezték-e már átverve magukat. A San Franciscó-i közönség nyilván azt hiszi, ez is a show része. Mi már tudjuk, ahogy valószínűleg Johnny is érezte, hogy itt a vége. Legalábbis a rock & roll forradalomnak, melynek Sex Pistols a neve. Atörténetnek persze nem lett vége ´78 januárjában, csak a koncertező zenekarnak. Eleinte kifejezetten sűrű volt a folytatás, Sid kipurcant, A nagy rock & roll svindli moziba költözött, aztán csend, majd jött a 20. évfordulós bankszámlajavító nosztalgiaturné, végül az autentikus dokumentumfilm, ez itt. A rendező, aki a zenekart menedzselő Malcolm McLaren instrukcióinak szellemében 26 évesen megcsinálta a Svindlit, most, mintha csak történelmi igazságot szolgáltatna, hagyja, hogy a zenészek szavaiból kiderüljön, mekkora szemétláda manipulátor volt McLaren. Miatta lett No Fun a dolog.

A Svindlit ´83-ban láttam Londonban. Angolul, ahogy ezt itt, a sajóvetítésen, ahol technikai okból hiába strapálta magát a tolmács (amúgy talán a legelső punkfazon a 80-as évek pesti bölcsészkarán), ezért számomra sajnos mindkettőből kimaradhattak lényeges apróságok (ráadásul ´83 annyira rég volt, hogy bizonytalan vagyok, de úgy rémlik, Sid klasszikus közönségbe lövős jelenetén kívül mulatságos animációs betéteket is átemelt a Svindliből). Mindezek ellenére kész vagyok tanúskodni mindkét film érdemei mellett. A Svindliben leginkább McLaren pofátlansága hatott, ahogy a manipuláció tízparancsolatát vászonra vitette, a Szennyben elsősorban a látvány. A mozgókép olyan eseményekről, melyekről eddig csak betűkből és állóképekből tudtam, hogy megtörténtek, vagy úgy sem. Turnébusz Nowhere (Sehová) úticél-megjelöléssel. Jótékony karácsonyi buli tortával, gyerekekkel, mosolygó Johnny Rottennel. Ezüstjubileum-napi koncert a Temzén. Tévéadás, ahol Steve Jones úgy beszél a riporterrel, mint egyik piás a másikkal. Egy amerikai koncert, ahol a vérző Sid gitárral fejbe vág egy nézőt. Sid és Nancy teljesen betépve, akadozó nyelvvel, leragadó szemmel. Sid, ahogy Nancy halála után a föld alá kívánkozik. Johnny, ahogy Sid elvesztésére emlékezvén majdnem elsírja magát. Johnny, ahogy híres púposoktól kölcsönzött tartásával mikrofonállványra görnyed. Sid horogkeresztes pólóban, a szerencsétlen hülye. És így tovább, kronológiát tartva, pergő vágásokkal, Shakespeare-idézetekkel és egyetlen zavaró momentummal: a túlélő Pistols-tagokat úgy fényképezték, hogy az arcuk ne legyen látható. Mintha attól tartottak volna, hogy negyvenéves fejük látványa hazavágja önmaguk húszéves képének illúzióját. Pedig ha valakinek, hát a Sex Pistolsnak nem kell ügyelnie az illúziók épségére.

Szőnyei Tamás

The Filth And The Fury, 1999; rendezte: Julian Temple; operatőr: Geordie Devas; szereplők: Paul Cook, Steve Jones, Glen Matlock, Johnny Rotten (John Lydon), Sid Vicious

Vesd össze!

The Filth And The Fury - A Sex Pistols-film

A Sex Pistols stúdióban rögzített életműve voltaképpen egy lemez, a Never Mind The Bollocks album. Minden más - különösen a The Great Rock And Rock Swindle - resztli, szóra sem érdemes dolog. Mindezt azért érdemes megjegyezni, mert a Szenny és düh filmzenealbuma, hasonlóan a "svindlihez" dupla lemez, vagyis olyan dolog, amit tiszta lelkiismerettel nem lehet Pistols-számokból összeállítani.

Nem is állítottak. Ami Sex Pistolstól érdekes - a teljes Never Mind The Bollocks anyag meg néhány kislemez B oldala -, az rajta van mind, de ez csak a dupla CD egyik fele. A másik fele amolyan hetvenesévek-válogatás, és szinte mindenből kapunk ízelítőt, ami az akkori brit könnyűzenére jellemző volt: vércikit (Bay City Rollers, Sailor), keménykedést (Alice Cooper, The Who), reggae-t (Simaryp), no és persze a kvázipéldaképek (David Bowie, Roxy Music, New York Dolls) is helyet kaptak.

Számomra éppen ez a megdöbbentő. Egészen pontosan, hogy a ma is vállalható, pompás előadók, mint például Bowie vagy Bryan Ferry dalai mennyire erőtlennek, sőt nyálasnak tűnnek a Pistols elementáris számaihoz képest.

Ha valaki nem érti, miért robbant akkorát a Sex Pistols 1977-ben, hogy ezek a voltaképpen primitiv, semmilyen dalok mitől váltak forradalmivá, annak talán éppen egy ilyen összevetéstől esik le a hályog a szeméről.

- legát -

EMI/Warner, 2000

publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...