Zene

A Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) afféle töredezett, tánckölteménybe hajló Erdély-antológiát állított a színpadra Farkas Zoltán "Batyu", Mihályi Gábor és Orza Calin koreográfiájára. A nagy múltú hagyományőrző társulat, mint már több darabjában is, azt igyekezett bizonyítani, hogy a széthullóban lévő közösségek táncos-zenés kultúrában rögzült örömét és bánatát át lehet menteni más kulturális zűrzavarokba is, méghozzá szentimentalizmustól mentesen.

Sokat ígérő cím, jó szó, vonzó jelentéstöbblettel, amit nélkülöz a védelem, a pártfogás és a többi hasonkifejezés. E többlet talán az érdek nélküli, mindenek felett álló szeretetet és bizalmat feltételezi.

Buppa, az urbán bringások szócsöve, az ősfixis, minden futár példaképe, a City Cycle Banditos futárszolgálat atyja és nem utolsósorban Magyarország egyik legjobb mc-je 1996-ban megalapította az IMMC nevű hiphopbandát néhány futárbarátjával és a Vinyl Warriorsszal. 2000-ben ki is adtak egy nagylemezt (Scandallum), majd nem sokkal később feloszlottak.

Bár a grafika már réges-rég túllépett a kabinetműfaj határain, még mindig tartja magát az a nézet, hogy a rajzművészet legfeljebb a festészet szolgálóleánya lehet - lemérhető ez abban is, hogy még mindig nagyon kevesen vásárolnak/gyűjtenek sokszorosított vagy egyedi grafikákat. A szombathelyi volt csokoládégyár impozáns és mégis barátságos emeleti termeiben bemutatott, az utóbbi húsz év munkáiból válogatott kiállítás pontosan ezt a kissé lesajnáló elképzelést kívánja megváltoztatni.

Ha egyszer megrendezik majd a legötletesebb zenekarnevek világbajnokságát, a Jönköpingből származó I'm From Barcelona biztosan benne lesz a döntőben. A 28 tagú kollektíva 2006-os debütalbuma (Let Me Introduce My Friends) után kezdetben még csak a "beavatottak" kedvence volt, majd két-három év alatt eljutott addig, hogy most már nagyobb európai fesztiválokon és rangosabb klubokban játszhat.

befutott az örök második mali, feltámadtak angol barátaink, és körülnézünk itthon is, az etnodzsessz és a hardcore népdalok frontján.

Bármennyire azt gondolnánk, hogy az összeomlóban lévő lemezpiac miatt ismeretlen magyar zenekaroknak ma már esélyük nincs lemezszerződést kapni, pláne külföldön, ahol a mérce sokkal magasabb, mint itthon, a helyzet mégis az, hogy akadnak kivételek. Főleg a nagyközönség által kevésbé hallgatott műfajoknak vannak meg a saját, specifikus hálószoba-kiadói, amelyek ha nem is pumpálnak milliókat egy-egy lemezbe, mégis képesek arra, hogy az arra fogékony közönséghez, illetve a kompetens médiához eljuttassák az anyagot. Vincze Ádám

Mondhatnánk, csoda, hogy csak most sikerült kitörnie a híres forradalmárnak a kötöttáru-kiskereskedések kirakatából, nem volt ez mindig így, amikor például Batista katonái kerítették be, sokkal könnyebben kivágta magát, s végre eljött e győzelem pillanata is. S megérte várni, pláne, ha a várakozásunkat az árnyalt jellemábrázolási igényeink fejlesztésével töltöttük, mert ha elébb jött volna Che, a mozgóképek hollywoodi imperialistái tán még rossz fiúként vezették volna elő. Mert akármit mondjon is a másik lapon a rendező, ez az Ernesto egy angyal, aki jól látja, hogy a felemelkedés útja a tanuláson keresztül vezet, biztos az ő ellenőrzőjébe is be volt írva a vonatkozó Lenin-idézet.

A kortárs orosz művészetnek két fő csapása van: a finom, intellektuális, neoavantgárd szentpétervári és az agresszív, brutális, érzéki, fél szemmel a piacot figyelő moszkvai. Ennek is biztos megvan a kultúrtörténeti oka. Az AES csoport tagjai moszkvaiak (Tatjana Arzamaszova, Lev Jevzovics, Jevgenyij Szvijackij), 1987 óta dolgoznak együtt a kezdőbetűkből alkotott csoportnéven, és 1995 óta alkalomszerűen csatlakozik hozzájuk a divatfotós Vlagyimir Fridkesz - ilyenkor AES+F-ként állítanak ki. Az első évek konceptuális installációit fotósorozatok, digitális kollázsok, akciók, műanyag és fémszobrok, multimédiaművek követték, amelyekről korán kiderült, hogy csizmasarokként taposnak bele a személyes és a társadalmi érzékenység konvencionalizmusába. Nincsenek vele teljesen egyedül, mert az orosz közeg sorra termeli a paródiát, az obszcén vicceket, az agresszív szexualitás képeit, miközben a végtelenségig nyújtja a szovjet ikonok piacképességét, és a legszabadabb módon értelmezi a jelképhasználatot. Kürti Emese

Kellenek ezek a jól megcsinált darabok; zsolozsmázom egyre, hogy mindenből (művészetből, iparból) kellene egy jó erős középmezőny, abból ugrik vagy nő ki, ami jobb nála, de nélküle nem létezhet. Kellenének jó középmezőnybeli színházak is, amelyek gyártják a magabiztost és megbízhatót szériában; ezt aztán mindig nyugtázhatná az ugyancsak "nagyfogyasztó" kritikus, és rendben lennénk mind. Csáki Judit

A digitális hangrögzítés nyolcvanas évekbeli forradalma óta alapvetően megváltozott a viszonyunk a zenéhez. Más kérdés, hogy sokak szerint régebben valahogy mégiscsak jobb volt.

Buszon ülünk, riportfilm készül, alanya elgyötört arcú, negyven körüli férfi. Daisatónak minden oka megvan az elkeseredésre: felesége elhagyta, barátai nincsenek, a munkájában nem leli örömét.

Zavarban vagyok: azt kéne éreznem, hogy kivételes remekművet tartok a kezemben: "(...) a poétika (...) a kataklizmák erejével ragadja el az olvasót", írta például Láng Zsolt lelkesülten az ÉS-ben, ugyanott Bombitz Attila, az osztrák irodalom kiváló ismerője "formabravúrról" beszél. Egyértelmű, hogy jelentős alkotó jelentős művét tartom a kezemben, csak ez a mű engem nem ragad magával, amit nem is olyan könnyű bevallani a felsőfokban dicsérő kritikákat olvasva - csak a fischerverlage.de huszonötből idéz. Azt hiszem, azzal van bajom, amit mindenki ünnepel, a nyelvvel, illetve nyelv és történet viszonyával.

Guy Ritchie újdonatúj Sherlock Holmes-feldolgozása (hamarosan a mozikban) kapcsán várhatóan sok szó esik majd a korábbi filmváltozatokról, s minthogy Holmes együttélése a felvevőgéppel majdnem egyidős a filmtörténettel, terjedelmes megemlékezésekre számíthatunk. Kisbetűs bejegyzés a híres Holmes-interpretációk sűrűjében ez az 1988-as darab, melyben a legnagyobb veszélyt maga a detektív jelenti a brit világbirodalom békés mindennapjaira.