Guy Ritchie újdonatúj Sherlock Holmes-feldolgozása (hamarosan a mozikban) kapcsán várhatóan sok szó esik majd a korábbi filmváltozatokról, s minthogy Holmes együttélése a felvevõgéppel majdnem egyidõs a filmtörténettel, terjedelmes megemlékezésekre számíthatunk. Kisbetûs bejegyzés a híres Holmes-interpretációk sûrûjében ez az 1988-as darab, melyben a legnagyobb veszélyt maga a detektív jelenti a brit világbirodalom békés mindennapjaira. E vígjátéki változatban Holmes az inkognitójára kényes Dr. Watson találmánya, egy bólogató báb, kinek megszemélyesítésére egy színpadról leparancsolt ripacsot sikerült szerzõdtetnie a jó doktornak. A frankensteini teremtésbe persze megint hiba csúszik: a Holmes-tudatára ébredt színészt képtelenség leváltani, a közönség õt akarja, így a háttérben megbújó zseni nem tehet mást, mint tovább súg a kapatosan nõi fenekeket csipkedõ, szövegébe rendre belesülõ csepûrágónak. Mit szépítsük, a Sherlock és én maga is a ripacskodásnak állít emléket, választott mûfajában viszont nem ismer tréfát: két olyan színészt indít a hasra esés és a tortadobálás versenyszámaiban, akiktõl súlyos drámai alakítások is bármikor kitelnek. Sir Michael Caine és Sir Ben Kingsley Holmes-Watsonja erõteljesen emlékeztet a filmtörténet egy másik sokat foglalkoztatott párosára; Sir Toméra és Sir Jerryére. Öszszehangolt bolondozásuk eseményszámba emeli a lapos poénokat, egyszer és mindenkorra eloszlatva azt a tévhitet is, miszerint presztízsveszteséggel jár, ha komoly színész beleül egy fotelben felejtett, törékeny nagyítóba.
Forgalmazza a Fantasy Film
****
