A kortárs orosz művészetnek két fő csapása van: a finom, intellektuális, neoavantgárd szentpétervári és az agresszív, brutális, érzéki, fél szemmel a piacot figyelő moszkvai. Ennek is biztos megvan a kultúrtörténeti oka. Az AES csoport tagjai moszkvaiak (Tatjana Arzamaszova, Lev Jevzovics, Jevgenyij Szvijackij), 1987 óta dolgoznak együtt a kezdőbetűkből alkotott csoportnéven, és 1995 óta alkalomszerűen csatlakozik hozzájuk a divatfotós Vlagyimir Fridkesz - ilyenkor AES+F-ként állítanak ki. Az első évek konceptuális installációit fotósorozatok, digitális kollázsok, akciók, műanyag és fémszobrok, multimédiaművek követték, amelyekről korán kiderült, hogy csizmasarokként taposnak bele a személyes és a társadalmi érzékenység konvencionalizmusába. Nincsenek vele teljesen egyedül, mert az orosz közeg sorra termeli a paródiát, az obszcén vicceket, az agresszív szexualitás képeit, miközben a végtelenségig nyújtja a szovjet ikonok piacképességét, és a legszabadabb módon értelmezi a jelképhasználatot. Ezt teszi a Blue Noses és a Magyarországon kevésbé ismert PG csoport, amelynek a Vörös teret elözönlő, eleven kutyába harapó, fehér nőt erőszakoló kínaiakról készített videomunkáján Oroszország térképéről csurog le kínai kalligráfiában a vér. Ez volt az egyik mű, amelyet az orosz cenzúra nem engedett bemutatni a 2007-es párizsi szoc-art kiállításon. Az AES csoport 1996-os iszlámprojektjét viszont senki sem cenzúrázta Amerikában, mert 2001 előtt a nacionalizmus és az iszlamofóbia még mindig gyengébbnek bizonyult, mint a vélemény szabadságához való jog. Pedig a megállíthatatlan iszlám terjeszkedése jeleként kupolát kapott a modern nyugati kultúra egyik jelképe, a Guggenheim Múzeum, burkában áll a Szabadság-szobor, és fegyveres tálibok hunyorognak a Vörös téren, a véres kézcsonkokkal demonstráló oszlop mellett. Az iszlámtól való nyugati félelem terápiájaként kitűzőket, pólókat és bögréket árultak a kiállításokon, és beszélgetni is lehetett.
A csoport az iszlámprojekt folytatását ígéri, mert nyilván további terápiára van szükség, de várhatóan ugyanazon a kínosan keskeny határon fognak egyensúlyozni - ha beszélhetünk egyensúlyról egyáltalán. Mert ez a művészet megállíthatatlanul dühödt, az agressziónak azzal a terméketlen életszerűségével, amely csak reprodukálja a frusztrációt és a civilizáción kívüli, kontrollálatlan gyilkos ösztönt, de nem tudja lecsendesíteni. Fölingerel, és magunkra hagy. Fölkavar, majd nem törődik az állapot következményével.
Az AES természetesen a média módszerét követi, szélsőségesen következetes formában, azzal az intellektuális többlettel, amely például a Blue Noses gegjeiből hiányzik. A tondó formájú printeken a sziklákat a németalföldi festmények kékes hátteréből másolták, az átlós testek szembetűnően követik a manierista térelrendezést, a kifogástalan modellek pedig Judittól lesték el a keresztényi nyakelmetszés mozdulatát. A Knoll galériában most kiállított sorozat ismeretlen hullái is a németalföldi naturalisztikus alaposságot idézik föl. A Defile-projekt (2000-2007) a kereszténység brutális józanságának a projektje videón és a light-boxok elegáns koporsóiban.
A Knollban csak a digitális kollázsok statikus változatát állították ki, de ez is bőven elég. A képek úgy keletkeztek, hogy ismeretlen halottak képét montírozták egybe világhírű tervezők divatfotóival (meghalni sosem lehet elég elegánsan), kiretusálva belőlük az élő testet. A test felöltöztetése elvben a halotti rítus konvencióit követi, de a végeredményt illetően nemcsak az esztétikai kényelmetlenség érzete (hogy ugyanis a halál nem szép) okoz feszengést, hanem az is, hogy itt ezekkel a szerencsétlenekkel nagyon elbántak. Föláldozták őket a végső nagy látványosság kedvéért, mert a komikusan kifacsarodott kar tényleg jól mutat a barokkos muszlin nyakbodorítás ívével, a lábujjak görcse könnyűvé teszi a testet, mint a balettban, a boncolás öltésnyoma dekoratív kiegészítő, és vannak arcok, amelyeknek a valószerűtlen cinkossága vonzóan ismeretlen dolgok felé hív. Többször mégsem szeretném látni.
Az AES+F olyan konceptuális munkái, mint az 1997-es Gyanúsítottak (Suspects) fölösleges borzongatás és ízléspróbáló felhajtás nélkül is izgalmasak tudnak lenni. A 97-es fotóinstalláció történeti alapja az a gyilkosságsorozat, amelyet 11-14 éves, jó házból való úrilányok követtek el, és amely annak idején bejárta a világsajtót. Az elkövetők közül kiválasztottak hetet, semleges háttér előtt, maguk választotta öltözetben lefényképezték őket, és a fényképeket összekeverték azoknak a hasonló korú diáklányoknak a portréival, akiket valamelyik iskolában kerestek föl. A kiállításon a hét gyilkos és a hét áldozat portréját közös térben mutatták be, a megnyitón pedig egy piros ruhás kislány árult lottószelvényeket. A néző olyan helyzetbe került, hogy semmiképp nem kerülhette el az általános gyanúsítást, viszont jutalmat kapott, ha megnevezte a hét gyilkost. A következtetés: bárki lehet gyilkos, bárki lehet áldozat. És bárki lehet művész.
Knoll Galéria, megtekinthető július 31-ig.
