Kiállítás - Fölingerel, és magunkra hagy - AES+F: Defile

  • Kürti Emese
  • 2009. június 4.

Zene

A kortárs orosz művészetnek két fő csapása van: a finom, intellektuális, neoavantgárd szentpétervári és az agresszív, brutális, érzéki, fél szemmel a piacot figyelő moszkvai. Ennek is biztos megvan a kultúrtörténeti oka. Az AES csoport tagjai moszkvaiak (Tatjana Arzamaszova, Lev Jevzovics, Jevgenyij Szvijackij), 1987 óta dolgoznak együtt a kezdőbetűkből alkotott csoportnéven, és 1995 óta alkalomszerűen csatlakozik hozzájuk a divatfotós Vlagyimir Fridkesz - ilyenkor AES+F-ként állítanak ki. Az első évek konceptuális installációit fotósorozatok, digitális kollázsok, akciók, műanyag és fémszobrok, multimédiaművek követték, amelyekről korán kiderült, hogy csizmasarokként taposnak bele a személyes és a társadalmi érzékenység konvencionalizmusába. Nincsenek vele teljesen egyedül, mert az orosz közeg sorra termeli a paródiát, az obszcén vicceket, az agresszív szexualitás képeit, miközben a végtelenségig nyújtja a szovjet ikonok piacképességét, és a legszabadabb módon értelmezi a jelképhasználatot. Kürti Emese

A kortárs orosz művészetnek két fő csapása van: a finom, intellektuális, neoavantgárd szentpétervári és az agresszív, brutális, érzéki, fél szemmel a piacot figyelő moszkvai. Ennek is biztos megvan a kultúrtörténeti oka. Az AES csoport tagjai moszkvaiak (Tatjana Arzamaszova, Lev Jevzovics, Jevgenyij Szvijackij), 1987 óta dolgoznak együtt a kezdőbetűkből alkotott csoportnéven, és 1995 óta alkalomszerűen csatlakozik hozzájuk a divatfotós Vlagyimir Fridkesz - ilyenkor AES+F-ként állítanak ki. Az első évek konceptuális installációit fotósorozatok, digitális kollázsok, akciók, műanyag és fémszobrok, multimédiaművek követték, amelyekről korán kiderült, hogy csizmasarokként taposnak bele a személyes és a társadalmi érzékenység konvencionalizmusába. Nincsenek vele teljesen egyedül, mert az orosz közeg sorra termeli a paródiát, az obszcén vicceket, az agresszív szexualitás képeit, miközben a végtelenségig nyújtja a szovjet ikonok piacképességét, és a legszabadabb módon értelmezi a jelképhasználatot. Ezt teszi a Blue Noses és a Magyarországon kevésbé ismert PG csoport, amelynek a Vörös teret elözönlő, eleven kutyába harapó, fehér nőt erőszakoló kínaiakról készített videomunkáján Oroszország térképéről csurog le kínai kalligráfiában a vér. Ez volt az egyik mű, amelyet az orosz cenzúra nem engedett bemutatni a 2007-es párizsi szoc-art kiállításon. Az AES csoport 1996-os iszlámprojektjét viszont senki sem cenzúrázta Amerikában, mert 2001 előtt a nacionalizmus és az iszlamofóbia még mindig gyengébbnek bizonyult, mint a vélemény szabadságához való jog. Pedig a megállíthatatlan iszlám terjeszkedése jeleként kupolát kapott a modern nyugati kultúra egyik jelképe, a Guggenheim Múzeum, burkában áll a Szabadság-szobor, és fegyveres tálibok hunyorognak a Vörös téren, a véres kézcsonkokkal demonstráló oszlop mellett. Az iszlámtól való nyugati félelem terápiájaként kitűzőket, pólókat és bögréket árultak a kiállításokon, és beszélgetni is lehetett.

A csoport az iszlámprojekt folytatását ígéri, mert nyilván további terápiára van szükség, de várhatóan ugyanazon a kínosan keskeny határon fognak egyensúlyozni - ha beszélhetünk egyensúlyról egyáltalán. Mert ez a művészet megállíthatatlanul dühödt, az agressziónak azzal a terméketlen életszerűségével, amely csak reprodukálja a frusztrációt és a civilizáción kívüli, kontrollálatlan gyilkos ösztönt, de nem tudja lecsendesíteni. Fölingerel, és magunkra hagy. Fölkavar, majd nem törődik az állapot következményével.

Az AES természetesen a média módszerét követi, szélsőségesen következetes formában, azzal az intellektuális többlettel, amely például a Blue Noses gegjeiből hiányzik. A tondó formájú printeken a sziklákat a németalföldi festmények kékes hátteréből másolták, az átlós testek szembetűnően követik a manierista térelrendezést, a kifogástalan modellek pedig Judittól lesték el a keresztényi nyakelmetszés mozdulatát. A Knoll galériában most kiállított sorozat ismeretlen hullái is a németalföldi naturalisztikus alaposságot idézik föl. A Defile-projekt (2000-2007) a kereszténység brutális józanságának a projektje videón és a light-boxok elegáns koporsóiban.

A Knollban csak a digitális kollázsok statikus változatát állították ki, de ez is bőven elég. A képek úgy keletkeztek, hogy ismeretlen halottak képét montírozták egybe világhírű tervezők divatfotóival (meghalni sosem lehet elég elegánsan), kiretusálva belőlük az élő testet. A test felöltöztetése elvben a halotti rítus konvencióit követi, de a végeredményt illetően nemcsak az esztétikai kényelmetlenség érzete (hogy ugyanis a halál nem szép) okoz feszengést, hanem az is, hogy itt ezekkel a szerencsétlenekkel nagyon elbántak. Föláldozták őket a végső nagy látványosság kedvéért, mert a komikusan kifacsarodott kar tényleg jól mutat a barokkos muszlin nyakbodorítás ívével, a lábujjak görcse könnyűvé teszi a testet, mint a balettban, a boncolás öltésnyoma dekoratív kiegészítő, és vannak arcok, amelyeknek a valószerűtlen cinkossága vonzóan ismeretlen dolgok felé hív. Többször mégsem szeretném látni.

Az AES+F olyan konceptuális munkái, mint az 1997-es Gyanúsítottak (Suspects) fölösleges borzongatás és ízléspróbáló felhajtás nélkül is izgalmasak tudnak lenni. A 97-es fotóinstalláció történeti alapja az a gyilkosságsorozat, amelyet 11-14 éves, jó házból való úrilányok követtek el, és amely annak idején bejárta a világsajtót. Az elkövetők közül kiválasztottak hetet, semleges háttér előtt, maguk választotta öltözetben lefényképezték őket, és a fényképeket összekeverték azoknak a hasonló korú diáklányoknak a portréival, akiket valamelyik iskolában kerestek föl. A kiállításon a hét gyilkos és a hét áldozat portréját közös térben mutatták be, a megnyitón pedig egy piros ruhás kislány árult lottószelvényeket. A néző olyan helyzetbe került, hogy semmiképp nem kerülhette el az általános gyanúsítást, viszont jutalmat kapott, ha megnevezte a hét gyilkost. A következtetés: bárki lehet gyilkos, bárki lehet áldozat. És bárki lehet művész.

Knoll Galéria, megtekinthető július 31-ig.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.