Zene

A cs. és kir. - mondjuk - 101. (békéscsabai) gyalogezred egész napos sturmon (Rohamra, vitéz fiaim!), golyó- és srapneltűzön túlesett bakája megtisztálkodván, a gulyáságyúhoz járulva estebédjét elfogyasztván, csukaszürke zubbonyát levetvén végre lélegzethez jutott a vesszőfonattal bélelt lövészárokban, amelybe még belevillantak a lemenő Nap ferde fényei. Összehajtogatta csinosan a Párisi Nagyáruházból megrendelt lábszárvédőjét, bőségesen megszórta magát Szanitéc tetűporral, elővette a Rádium (vagy inkább Brázay, mert az mentholos, netán Oroszlán) sósborszeszt, hogy bedörzsölje vígan megfáradt tagjait, végül a Promptol hintőporral sem takarékoskodott, hiszen az megvéd "a golyónál, szuronynál is veszedelmesebb kiütéses tífusztól", majd nagyot húzott végre a pakkban kapott Hősök Söre "idénysörből", mely már csak azért is mindenütt hódít, mert "első megjelenése öszszeesik a világháború idejével, melynek történetébe lángoló betűkkel írták be a magyar nevet a mi hős katonáink".

Az udvari(as)ságról (cortesia) szóló remekmű egy nagyon is udvariatlan cselekedetnek - magyarán hatalmas pofátlanságnak (sfacciataggine) - köszönheti végső formáját. Castiglione harmincöt éves kora, 1513 táján kezdte el írni könyvét, amit nem adott azonnal nyomdába, pepecselt vele, többször is átdolgozta. Annyi hiúság azért volt benne, hogy másolatokat készíttessen, s ezeket megmutassa néhány ismerősének, barátjának. Pescara márkinéjának, Vittoria Colonnának is adott egyet. Vittoria pedig minden lelki nagysága dacára a kézirat jó részét lemásoltatta, s Nápolyban néhányan e másolat megjelentetésére készültek. "E veszélytől megrémülve úgy döntöttem, hogy kijavítom a könyvben legalább azt, amit az idő rövidsége lehetővé tesz, és én magam megjelentetem..." Így látott napvilágot Az udvari ember 1528 tavaszán, Velencében.

Mikó Csaba színdarabjai díszletet, jelmezt abszolút nem igényelnek, színjátszásra pedig a szónak csak a legfinomabb értelmében adnak lehetőséget. Az Apa, az Idill és a címadó darab három vagy öt lineárisan tálalt, dialógusformába rendezett, de valójában csak feldarabolt monológ összessége (az Előjáték formailag illeszkedik ezekhez, de abban megjelennek a valódi dialógusok); ezek mindig valamilyen tragédiát mondanak el több szemszögből, jelen időben vagy - ha minden megjelenő szereplő túléli az utolsó oldalt is - visszaemlékezésként. Noha különálló, szuverén drámákról van szó, egyfajta kapocs egyértelműen jelen van köztük: nemcsak a soha nem néven nevezett, csak Apaként, Nőként, Férfiként, Szeretőként jelölt szereplők, hanem a tragédiák jellege miatt is. Mind az Apában, mind az Idillben és az Előjátékban egy-egy erősen terhelt család és egy betolakodó(ként kezelt személy) részvételével jutunk el a tragédiáig, s a Testínség is csak technikailag lóg ki a sorból: abban a terhelt család tagja lesz a betolakodó. De nem csak ez közös a darabokban: a figurák jellemei, frusztrációi és bűnei alapján például az Idill akár az Apa folytatásaként is felfogható.

Biztosan nincs értelme szimbolikussá tenni topográfiai adottságokat, mégsem lehet átsiklani a - valószínűleg nem - véletlen egybeesés szülte paradoxonon: Gustav Moreau fent, Alfons Mucha lent mutatkozik meg egyidejűleg a Szépművészeti Múzeumban; Moreau mint kezdet, Mucha mint folytatás és lecsengés. A francia festő a szimbolizmus egyik előfutára, a cseh pedig a szimbolizmust követő-folytató szecesszió kivirágzásának s végső fonnyadásának protagonistája, egyszersmind annak a szomorú, de elkerülhetetlen mozdulatnak az áldozata, mellyel a stílus (és önmaga) a művészettörténet imakönyvének aranyavesztett lapjai közé préselődött le. Ahogy Moreau-t, Muchát is a hatvanas években fedezték fel, de más indokkal: a pop-grafika, mely mögött ideológiaként húzódott meg az újmódi orientalizmus és ezotéria - giccsként lett ennek emblémája a hippizmus virágmániája -, de egyáltalán, a ciklikusan emelkedő-süllyedő affinitás a korábbi korszakok iránt - nos, mindez kinyitotta Mucha elfeledett munkái előtt a teret, s hirtelen ismét nedvteli lett a mester aszalt-édes vegetációja, szárba szökkentek asszonyos-lányos virágai. Az irántuk érzett rajongás az elmúlt évtizedekre állandósult: milliószámra sokszorosított plakátjai a Montmartre-tól a Károly hídig minden múzeumshopban és papírkereskedésben kaphatók, s szögezzük le azonnal, nem véletlenül, nem hiába és nem érthetetlen módon.

A recept: pasztellszínekkel festett couleur locale-ban szimpatikus tisztviselő egyengeti helytelenkedő helybéli csudabogarak (zömmel a barátai, ismerősei) útját. A pályán nagy a tolongás.

A New York-i zenekar harmadik nagylemeze olyan elementáris, csakis a MGMT tavalyi, mindent vivő kislemezeihez mérhető elektropopslágerrel indul, hogy arra a négy és fél percre képtelenség is szomorkodni az egyébiránt némiképp csüggesztő tény miatt, miszerint a korábban rokonszenves szabálytalanságával tüntető, a Sonic Youth és a Blondie szerelemgyerekének tetsző (akkor még egyértelműen rock)trió elkészítette első nettó trendkövető albumát. A Zero nevű bombát egy még diszkósabb és szintén pompás tétel, a Heads Will Roll követi, majd a korábbi lemezek szép, törékeny pillanatainak folytatásaiként felfogható lassú számok jönnek (a Nick Zinner izgalmas, bár a korábbiaknál jóval viszszafogottabb gitárbetéteivel színesített Soft Shock, és a folkos dallamot hömpölyögtető szintetizátorral megbolondított Skeletons) - ezek szintén nagyszerű darabok. A lemez második felére viszont a zenekar jól hallhatóan kifogy a szellemes ötletekből: a Dull Life fantáziátlan, bár legalább hatásos utánzása a közelmúltbeli gitározós, de azért táncolható indie-slágerszámoknak, a Shame And Fortune pedig három kínos percben a 90-es évek bénán korszerűsített amerikai rádiórockját idézi fel - ezt még az amúgy az egész lemezen roppant érzékien éneklő Karen O sem képes megmenteni.

John Carpenter filmjét 1982 júniusában, két héttel az E.T. premierje után mutatták be Amerikában, és a tömegek Spielberg barátságos űrmanóját preferálták az embert, állatot fölfalva imitáló agresszív földönkívülivel szemben. Ráadásul nem volt még nagyon messze Ridley Scott idegenje (A nyolcadik utas: a Halál) sem, aki Carpenter szörnyéhez hasonló működési elven rendezte ügyeit az embernemmel.

Imponáló - mert szokatlan - a szerkesztői vakmerőség, az induló folyóirat bemutatkozó száma. A szegedi orgánum a bizonytalankodás és útkeresés fázisait elegánsan átugorva teljes vértezetben lép elénk: valószínűleg hazánk legszebb és legdrágább irodalmi fókuszú lapja született meg, határozott szerkesztői vízióval.

Esik az eső, thriller van. A vendégházba új lakó költözött, a lapokban már megint egy prostituált meggyilkolásáról írnak - történetünk szempontjából egyik fejlemény sem elhanyagolható.

Az elmúlt években a skandináv krimikultúra az Animus Kiadó sorozatának köszönhetően valósággal "kiolvadt" a magyar könyvpiacon. Első körben talán a kulturális sajátosságok tűntek fel, és a kritikák is erre figyeltek: az Észak-fok titkára, a jómódú áldozatokra és a még jobb módú elkövetőkre, a Strindberget és Bergmant idéző elfojtásokra (és fojtogatásokra), a zavarbaejtően hűvös kedélyességre, a melengető melankóliával keveredő jéghideg iróniára.

A borítón a zenekar neve és a lemez címe mellett egy harmadik felirat is olvasható: Fővárosi Csatornázási Művek Rt.; a csatornafedél mögül kilátszanak Budapest ismert épületei. A Blind Myself kis túlzással épp attól az, ami, hogy a kiismerhetőséget hírből sem ismeri.

a címe a Shakespeare Rómeó és Júliájából desztillált Júlia-sztorinak, amelyet két színésznő két nyelven adott elő az AKKU-ban. Mondhatnánk, hogy Engi-Nagy Natália dramaturg és rendező egyszerűen kiszedte a drámából Júlia szövegét, és magyarul Mészöly Dezső fordításában, angolul pedig fordítás nélkül elmondatta két kiváló színésznővel - és nem is járnánk messze az igazságtól. Van persze némi "mesterséges színezék" a Júlia-szövegeken: a szereplők olykor ismétlik egymást vagy önmagukat, váltogatják a nyelveket; olykor az is hasznos, hogy egy-egy más szerepet is felvillantanak a darabból.

Meghalt a black metal, éljen a... hmm... a filmzenés betétekkel tűzdelt, tisztán csengő női énekhanggal díszített, vadul ökotudatos poszt-black metal! A kilencvenes évek legkülönösebb underground jelenségét a mértékadó zenei sajtó sohasem vette komolyan, képviselőit hullamázas képpel csörömpölő fiatalkorú bűnözőkként könyvelte el, az undergroundot maguk mögött hagyó, kommersz hangzású sikerzenekarokat pedig egy múló tinihóbort olcsó kiszolgálóinak tekintette. Belterjessége és radikalizmusa révén azonban a black metal az elmúlt években a megalkuvásmentesség szinonimája lett, megkerülhetetlen fogalom a szélsőséges zenei megnyilvánulások témájában. A Sunn O))) gitárzaj-kollektívája black metal énekesekkel dolgozik (és az e havi WIRE címlapján virít), a divatdiktátor Vice magazin tavaly flancos black metal fotóalbumot jelentetett meg, az Iran néven az évtized elejének legjobb indie-zaj-pop lemezeit kiadó Aaron Aites a műfaj norvég aranykoráról forgatott dokumentumfilmet, divatos lemezkiadók, mint a Southern Lord, a Hydra Head, az Aurora Borealis vagy a Profound Lore black metal lemezeket adnak ki, és így a magukra valamit is adó sajtótermékek lemezkritikai rovataikat a black metal körül kapirgáló eszmefuttatásokkal töltik meg. Mint amilyen ez is.

A két jó barát, Caroline Hervé és Michel Amato valaha együtt nőtt fel Grenoble-ban, s a kilencvenes évek elején közösen tapasztalta meg, mit tesz az emberrel a messzi Detroitból elszabadult technó. Először csak aktív partizók voltak a dél-franciaországi rave-körforgásban, majd maguk álltak a lemezjátszók mögé (emellett Caroline kipróbálta magát bártáncosnőként is, s jó ideig a fémrúd volt mestersége címere). Az időközben The Hackerré átlényegült Amato a kilencvenes évek közepétől sorra készítette saját, főképp Jeff Mills által inspirált technódarabjait, míg a Miss Kittinként fellépő Caroline szettjeire sokan felfigyeltek, például maga a technó-elektro isten (a hét végén nálunk is vendégeskedő) International Deejay Gigolo Records főnöke, DJ Hell. Amikor pedig közösen fogtak zenekészítésbe, valami egészen különleges dolog csúszott ki a kezük alól: az inspirációt ezúttal a nyolcvanas évek elektropopja, a Cabaret Voltaire, a DAF, a Soft Cell, a Yazoo, a New Order és társaik jelentették, mindez természetesen átszűrve az újabb idők elektronikus tánczenéin.