Az udvari(as)ságról (cortesia) szóló remekmű egy nagyon is udvariatlan cselekedetnek - magyarán hatalmas pofátlanságnak (sfacciataggine) - köszönheti végső formáját.
Castiglione harmincöt éves kora, 1513 táján kezdte el írni könyvét, amit nem adott azonnal nyomdába, pepecselt vele, többször is átdolgozta. Annyi hiúság azért volt benne, hogy másolatokat készíttessen, s ezeket megmutassa néhány ismerősének, barátjának. Pescara márkinéjának, Vittoria Colonnának is adott egyet. Vittoria pedig minden lelki nagysága dacára a kézirat jó részét lemásoltatta, s Nápolyban néhányan e másolat megjelentetésére készültek. "E veszélytől megrémülve úgy döntöttem, hogy kijavítom a könyvben legalább azt, amit az idő rövidsége lehetővé tesz, és én magam megjelentetem..." Így látott napvilágot Az udvari ember 1528 tavaszán, Velencében.
Castiglione VII. Kelemen pápa nunciusaként már 1525 februárja óta Spanyolországban van, V. Károly udvarában. A történelmi helyzet nem épp a legkedvezőbb: a pápa és a császár harcban áll egymással, Károly zsoldosai az előző évben, 1527-ben dúlták fel és fosztogatták hónapokon át Rómát, Kelemen az Angyalvárba kényszerült menekülni. Ki tudja, ha Vittoria Colonna nem adja ki kezéből a példányt, befejezi-e remekét Castiglione? Aki egyébként az Ajánlásban egyetlen rossz szóval sem illeti a márkinét, annyit ír csupán, hogy tette "nem kis bosszúsággal" töltötte el. Rögtön az első sorokban példáját adja, hogy nem csupán ír az udvari emberről, ő maga is ízig-vérig az.
Baldassare Castiglione 1478-ban született a Mantova melletti Casaticóban. Előkelő családja Milánóba küldte tanulni, Ludovico Sforza udvarába. 1499-ben Mantovában, Francesco Gonzaga fényes kastélyában kezdte meg az udvari szolgálatot, amit, egyre nagyobb elismertségtől és tisztelettől övezve, különböző helyeken haláláig folytatott. Rómában Michelangelo és Raffaello fogadta barátságába, az utóbbi a portréját is megfestette. Eredményesen teljesített számos diplomáciai küldetést is. Castiglione hadjáratokban is részt vett, de aligha ez lehetett kedvenc időtöltése. Literátus ember volt, szívesen levelezett, sőt verseket is írt - 1513 körül pedig belefogott Az udvari emberbe. Még 1504-ben lépett az urbinói fejedelem, Guidubaldo Montefeltro szolgálatába. A fejedelem halála, az udvarban élőknek és a velük folytatott élvezetes beszélgetéseknek az emléke ösztönzik írásra. A mű négy könyve négy, késő este kezdődő, hajnalba nyúló, formájával Platón és Cicero előtt hódoló beszélgetés: ma is sugárzik belőlük a bensőséges hangulat.
Néha tán kissé távolinak, elvontnak érezhetjük a vitákat. De végül is a helyes viselkedésről van itt (többek közt) szó, természetesen nem a "tudni illik, hogy mi illik", hanem az etika, a filozófia szintjén - s igazán nem mondhatjuk, hogy ez a téma idejétmúlt. Castiglione műve hamar alapmű lett, és fénye nem fakul. Ennek okát már Torquato Tasso megállapította, napjaink tudósa pedig csak megerősítheti őt - Vígh Évát, a fordítót, az alapos jegyzetek és a nagyszerű utószó íróját, egyetemi tanárt idézzük: "...az antik civilitas, a kora középkorban fénykorát élő lovagság és a reneszánsz korban kiteljesedő udvar intézménye érlelték azt a civilizációs folyamatot, amely Az udvari ember négy könyvében teljesedik ki, és vált a modern ember ideáljának megteremtését célzó kézikönyvvé." Később hozzáteszi, teljes joggal, hogy a mű "egyfajta időtlen modellt közvetít".
Az első könyv alapvetően azt az "egyetemes szabályt" keresi és találja meg, amelynek révén az udvari ember mindig képes a körülményekhez alkalmazkodni, sőt kellemesnek mutatkozni és sikert elérni. Ez a szabály a (legalábbis látszatra) fesztelen könnyedség, a sprezzatura követelménye, ebből ered a kellem, a grazia, melyekhez pozitív kategóriaként még a józan ítélőképesség, a bon giudicio társul. Ezek segítségével kerülhető el a modorosság, az affettazione. Sok erényt követelnek még a beszélők, de ezek a legfontosabbak.
Egy lehetséges, ma készülő ötödik könyvben arról lehetne a leginkább beszélni, miért is nem váltak általánossá a könyvben emlegetett erények, főleg, hogy a viselkedéskultúra legalapvetőbb szabályait a 19. század második fele óta intézményesen is tanítják. Vajon Castiglione mit gondolt, amikor Madridban hírét vette a sacco di Romának, Róma említett, 1527-es kifosztásának? Az ajánlásban mindenesetre kimondja, hogy a sors az erény ellensége. Hozzátehetjük: és nem is akar mindenki olyan nagyon erényes lenni. 1513-ban másvalaki is belefogott egy ideális portré megrajzolásába: a címe A fejedelem, a szerző Niccol˜ Machiavelli. Kicsit máshogy képzeli a sikerhez vezető utat: mindent lehet, a siker mindent igazol. És mintha inkább ő lenne a "nyerő".
A művet Vígh Éva fordította újra, azzal a hozzáértéssel, odaadással és lelkesedéssel, amit az általa szerkesztett, Az udvari élet művészete Itáliában című kiadványban (Balassi, 2004) is megtapasztalhattunk. Mindazonáltal a magyar szöveget még lehetett volna finomítani, ahogy a különben szép könyv apróbb helyesírási és egyéb hibáit is korrigálhatta volna valaki, netán felfigyelve olyan zavaró apróságra is, hogy egyes mondatok más-más fordításban szerepelnek a főszövegben és az utószóban. Örömünk persze így is teljes: az európai irodalom egyik alapművét vehetjük kézbe. Fesztelen könnyedséggel.
Fordította: Vígh Éva. Mundus, 2008, 344 oldal, ármegjelölés nélkül
