Zene

Egyhamar az ismeretszerzés józan mámora, a lexikon- és szótárlapozgatás eufóriája keríti a hatalmába a kandi olvasót, aki kezébe veszi az elismert színháztudós, Kékesi Kun Árpád által szerkesztett bedekkert. Ábécérendben 368 színpadi mű zanzáján, legfontosabb adatain s rövid posztmodern kori előadás-történetén kujtoroghat szerteszét a tekintet, s a terjedelmes kötet végén a legfontosabb színműírók életrajzi sommáján túl még majd' egy tucat hazai színház bemutatkozása is ott sorakozik. Nagyvonalú, bőkezű s - a szerkesztő szándékainak megfelelően - valóban "felhasználóbarát" a könyv, amelynek erényei alighanem az elődjével összehasonlítva válnak a leginkább érzékletessé. Az 1981-es kétkötetes Színházi Kalauz (szerk. Vajda György Mihály és Szántó Judit) történeti összefoglalókkal, stílustörténeti áttekintésekkel, ideologikus vakszövegekkel és "mussz" rátétekkel dúsítva, illetve kényszerűen megterhelve látott napvilágot, míg az új változat - megszabadultan e kötelmektől - a praxis, a létező repertoár ismertetésére vállalkozik, s e vállalásában sem ideológiai, sem műfaji korlátokat nem ismer. Ám e nyilvánvaló különbség mellett a rokonság is jól kimutatható, hiszen az anonim szócikkek számos helyen a huszonnyolc év előtti kompiláció megfogalmazásait alkalmazzák, ami mindazonáltal éppen nem válik kárára a szabatos tartalomismertetésekben utazó könyvnek. Egyhamar az ismeretszerzés józan mámora, a lexikon- és szótárlapozgatás eufóriája keríti a hatalmába a kandi olvasót, aki kezébe veszi az elismert színháztudós, Kékesi Kun Árpád által szerkesztett bedekkert. Ábécérendben 368 színpadi mű zanzáján, legfontosabb adatain s rövid posztmodern kori előadás-történetén kujtoroghat szerteszét a tekintet, s a terjedelmes kötet végén a legfontosabb színműírók életrajzi sommáján túl még majd' egy tucat hazai színház bemutatkozása is ott sorakozik. László Ferenc

Képzeljünk el egy Prousthoz hasonlóan szenvedélyes és grafomán önéletírót, aki azonban végtelenül sokrétű személyiségének ábrázolásához nem (csak) a XIX. századi francia társasági életet és az ahhoz tartozó szerelmi bonyadalmakat használja fel, hanem az egész európai kultúrát és történelmet, a görög-római kortól kezdve az ilyen-olyan zsinatokon és a rokokó bútorművesség arabeszkjein át egészen a modern tengertudományok és az atomfizika eredményeiig; aki mindezt Joyce verbális tűzijátékainak teljes birtokában és Rabelais vaskos humorával, ugyanakkor Loyolai Szent Ignác önelemző dühével, ám mozarti könnyedséggel képes tálalni; aki - a században talán utolsóként - képes egyben látni és egységes anyagként kezelni az öreg kontinensre rakódott évszázadok kulturális, politikai és lélektörténeti hordalékát; akinek írásmódja és észjárása számára sem a tér, sem az idő korlátai nem jelentenek akadályt; aki a világirodalom talán legszélesebb asszociációs és metafora-fesztávával dolgozik, mégis talán az egyik legszórakoztatóbb írástudó - s ha mindez megvan, gondoljunk (örömmel, büszkén, ujjongva) arra, hogy ez az író a miénk, hiszen egész életét Budapesten élte le, és magyarul írta meg műveit: Szentkuthy Miklósnak hívják, és épp tavaly lett volna százéves. Dunajcsik Mátyás

"Fogalmam sincs, Lucille, miért mesélem ezt ilyen kedélyesen, amikor pedig szomorú" - írja az elbeszélő egy olyan gondolatfolyam részeként, ami ha akarom, talán levél, ha akarom, napló, de a legvalószínűbb mégis az, hogy egy belső monológgá duzzadt mormolás ez, ami megnyugtatja a beszélőt, és aminek érdekes módon címzettje is van (otthoni kedvese, Lucille). Olyan mondatok ezek, amilyeneket az ember a sötétben mondogat magának - csak úgy félhangosan -, vagy amikor meg akarja őrizni a kapcsolatát valami távoli, biztonságot adó érzéssel, ami megvédi a veszélyek között is. Az Ajakír beszélője voltaképpen közvetítő, aki ezzel a szereppel csak túlélni akar. Megpróbál elmesélni egy elmesélhetetlen világot, hogy valamennyire mégis kívülálló tudjon maradni benne, hogy megőrizze a józan eszét, az ítélőképességét, végeredményben az életét egy olyan országban, ami valaha az ő hazája is volt - akkoriban talán értette az ország rendszerét, a diktatúra milyenségét, amióta viszont emigrált, már csak sejti, emlékei vannak róla. Czinki Ferenc

A kortárs fotóművészet - Nyugat-Európához képest majd harminc évvel - megkésett magyarországi kanonizálásának elősegítésére a Műcsarnok a düsseldorfi iskola egyik nemzetközileg is elismert képviselőjét, Thomas Ruffot mozgósította. A művész maga is részt vett a kiállítás rendezésében, bár a cím csalóka: Dékei Kriszta

A kézikamerás horrorfilmek alapvetően az alanyi költészet kései mutánsai: ez veled is megtörténhet, sugallják, de a néző ilyetén esedékes bekebelezése mindig pengeélen táncol - tudniillik valahányszor marad némi kétségünk; ad notam: hajítsad már el azt a kamerát, és rohanj! A {rec} ezt a problémát amilyen egyszerűen, olyan remekül, egyben félelmetesen oldja meg: a tűzoltóállomás átlagos estéjét megörökíteni szándékozó tévéstáb elbeszélői pozíciója kiköveteli egyrészt, hogy mindent filmre vegyünk, másrészt egy tévéműsor nézőjeként sokkal hihetőbben és alattomosabban kerülünk közel a történethez, mint a hagyományos kameraszubjektív nézőponttal. Szó se róla, számos magyar médiaipari termékről el tudjuk képzelni, hogy a muszterei közt horrorisztikus részletek lappangnak, mindenesetre a filmbéli tűzoltókkal foglalkozó bulvárinformációs műsornak induló valóságshow meghitten ismerős - a tűzoltók elébb unatkoznak, majd jön végre egy riasztás, be kell hatolni egy öregasszony lakásába, aki már jó ideje nem mutatkozik, ráadásul furcsa hangok szűrődnek ki tőle.

Főhősünk esete némileg hajaz a Csokonai Vitéz Mihályéra. Csapért küldik Vitézt, de egész napos trip lesz belőle, csapot-papot, s mindent felejt nevezett.

A rajongás, amennyiben tárgya testi épségét és éjszakai nyugalmát nem veszélyezteti, tiszteletre méltó, ámbár gyakran lenézett elfoglaltság, pedig azért, mert valaki birodalmi lépegetőnek öltözik a szabadidejében, még nem kizárt, hogy munkaórái alatt hasznot hajt a társadalomnak. Persze van élet a rajongás bevett csatornáin, a fanclubközi közlekedésen túl is: Esterházy esete az Iskola a határonnal vagy Az elveszett frigyláda fosztogatói tizenévesek által elkövetett barkácsváltozata messze túlnőtt a szűken vett rajongói körön, maguk is rajongásra ösztönző teljesítményként vonultak be a köztudatba.

Feszes grafitszürke ingek és vonalzóval belőtt sérók helyett mezítláb, szimpla farmerben és átlagpólóban feszít a svéd zenekar a legújabb fotókon, az arcokat vállig érő haj és borzas szakáll keretezi. A zenekari imázs természetesen a módosult zenéhez igazodik: a Sonics-féle nyers és harsány garázsrock és a klasszikus soul érzékien lüktető keveréke helyett az új lemezen jobbára napfényes, hullámhabos, tunya kaliforniai hippihangulat uralkodik (a lemezt Rick Rubin hollywoodi stúdiójában rögzítették), alig torzított gitárokkal, visszafogottabb tempókkal és az eddigieknél is hangsúlyosabb szintetizátoröblögetésekkel (egymást érik a konkrét Doors-utánérzések).

Akunyin új regénye: fapados Ördögök. Nem csak Dosztojevszkij korát idézi meg, de a jeles szerző egyik legfélelmetesebb, legsűrűbb regényét is.

A Red Snapper a kilencvenes évek csodája volt: Ali Friend bőgős, David Ayers gitáros és Richard Thair dobos az alkalmi vendégfúvósokkal kiegészülve ritka feszes és izgalmas zenei kombinációt állított elő. Ráadásul produkciójuknak külön ízt adott, hogy élő, organikus hangzást nyújtottak egy olyan korban, amikor látszólag minden mást legyűrt az elektronikus tánczene - s tették ezt úgy, hogy annak elemeit, s mindenekelőtt ritmusait szervesen integrálták saját füstös, dzsesszre, funkra, dubra, sőt a nemes progrock hagyományokra épülő muzsikájukba.

Nagyon szép könyvet tartunk a kezünkben - műszaki szerkesztője Neyer Éva. A védőborítón egy tizenkilencedik század eleji rajz: a Frankfurt melletti Gerbermühle, az erkélyen Goethe (természetesen ő a címben emlegetett isten) és egy tisztelője, az előtérben Marianne Willemer, a Nyugat-keleti díván Szulejkája.

A Quimby 2006. január 1-je óta immár hagyományos évkezdő Gödör-koncertjét úgy hirdetik, hogy minden benne van; az angyali csilingelésektől a pokoli mélységekig.

"Hogyan egyezteti össze az anyaságot és a karriert?" - adja a filmjében felvonultatott nők egyikének a szájába Diane English a sablonkérdést, amire az őszinte és nyilván szellemes válasz a tengerentúlon: Ritalinnal. A hősnő replikája sajnálatunkra kissé hamis, hisz' lánya nem igényel állandó gondoskodást, legfeljebb gyermekpszichiátert, mivel rituálisan tamponokat éget; a karrier pedig kimerül a kertiparti-szervezésben.

Az ünnepek ezúttal sem teltek máshogy, mint korábban: a háztartás bejglit sütő tagjai megint berágtak ránk, amikor épp hatodszorra akarták meghallgatni a konyhában a Karácsonyi angyalokat, de a szobában dörgő metál túlharsogta a gyerekkórust. Kovács Bálint