Zene

A 2005-ös Szigeten már realizáltuk, hogy a Juliette and The Licks nevű punkrockzenekar énekesnője tényleg azonos azzal a Juliette Lewis-szal, akit Oscarra jelöltek a Cape Fear - A rettegés foka című Scorsese-film hormonzavaros kamaszlányának szerepéért, illetve aki az egyetemi tanár borderline szeretőjét játssza Woody Allen Férjek és feleségek című filmjében.

Értem én, tudom, hogy nincs ebben semmi meglepő, mégis mindig újra elcsodálkozom: miközben én, a hallgató a megszokottól eltérő, megváltozott állapotba kerülök, ha megszólal a zene, amit szeretek, a zenész, aki ezt az állapotomat létrehozza, úgy sétál át a nem zenélésből a zenélésbe, mintha csak kigombolna az ingén egy gombot.

"Hodne stestí, zdraví..." - megvan? Miért is lenne, de próbálják a Happy Birthday dallamára! Bár alig hinném, hogy e film után bárkinek is lenne kedve énekelni.

Csizmadia Tibor rendezése a színlap szerint színpadi fantázia - melyik előadás nem az? -, és Ibsen drámája nyomán született, Grieg zenéjére. Nem titkolt cél, hogy színes-szagos-szélesvásznú szórakoztatás öntse el a Líceum udvarát - szerintem nyugodtan fütyülhetnénk kórusban Solvejg dalát az Egri Szimfonikus Zenekar kíséretében, akkor sem követnénk el semmi illetlenséget...

Tantárlatnak, nevelő célzatú, helybe hozott művészettörténeti diaporámának képzelné az ember az eredetileg Utazás az itáliai művészetbe című válogatást, mely 100 művész 100 művén keresztül mutatja be az elmúlt 55 év olasz képzőművészetét. Hiszen túlságosan kerekek a számok, s utaztatott kiállításról lévén szó, már minimális gyakorlattal is sejthető: a csomagolás, a szállítás, a biztosítás, majd a kipakolás körülményei sokszor fontosabbak, mint maguk a tárgyak.

Az angolszász és a német filozófiai felfogás közötti különbséget legegyszerűbben úgy állapíthatjuk meg, hogy egymás mellé teszünk egy angolszász (angol vagy amerikai) és egy német filozófiai enciklopédiát. Az elsőben filozófusok nevei, a másodikban fogalmak teszik ki a címszavakat. Az első emberekről szól, akik fejükbe vettek bizonyos ideákat, a második ideákról, amelyek átmenetileg befészkelték magukat bizonyos emberek fejébe.

Nyolc kis kritika

Larry Clarkot nem nehéz félreérteni. Jó páran már meg is tették közel negyvenéves karrierje során - ha éppen nem jogos vádak érték kábítószer birtoklásért/terjesztésért/használatért vagy garázdaságért, akkor az ítészeivel gyűlt meg a baja, akik előszeretettel bélyegezték kukkoló perverznek, aki híres/hírhedt fotóalbumait vagy játékfilmjeit csak azért készítette, hogy (fél)meztelen tinédzser fiúkat nézegethessen.

Abban mindannyian biztosak lehettünk, hogy a vetkőzős toll egyszer még szépirodalmi tényező lesz. A hetvenes-nyolcvanas évek pop- és dizájnkultúrája a maga sokszínűségével és értelmetlenségével önmagában is működő, sajátosan burjánzó esztétikai rendszer, ami kétségtelenül elemzésre és megéneklésre vár.

Nem feltétlenül hálás feladat délutáni napindító zenekarnak lenni, a Világzenei Nagyszínpadon sem - habár már az első napon rácáfolt erre a japán ütősegyüttes, a Gocoo érthetetlenül hatalmas sikere, és a skát játszó együttesek is sikerrel vették az akadályt. A Ska Cubanónak a csütörtök jutott, és még szerencséjük is volt, mert a kora esti felhőszakadás megvárta, amíg befejezik a koncertjüket.

Áll a viharban maga a magyar - cikázott nyári villámként agyunkban a citátum szombat délután, ám a Hives kora esti fellépésének kezdetekor a napi zápornak már csak a mementóját, a pódiumot diszkrét távolságból körbeölelő sártengert találtuk ott a Nagyszínpadnál.

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először találkoztam Damon Albarnnal: a kilencvenes évek közepe táján egy karizmatikus, oldalra fésült hajú brit későkamasz csíkos melegítőfelsőben ismertette nézeteit a párkapcsolatokban betöltött nemi szerepekről a Girls and Boys refrénjében. A Blur énekese igazán sokszínű zenei pályát futott be azóta - augusztus 9-én a kortárs popzene kulcsfontosságú individuuma érkezik a Nagyszínpadra.

Ha azt mondom, hogy ebből tizenkettő egy tucat, esetleg azt, hogy bemegyek a videotékába és van kétpolcnyi ilyen film - leszólom a dolgot, pedig nem áll különösebben szándékomban. Ugyanakkor nem elkerülhető valamennyire kijelölni a játékteret, ahol mozgunk.

Tudom, hogy azzal kellene kezdenem: ízlés dolga, kinek tetszik ez a zsámbéki Libiomfi, és kinek nem. Folytatni meg azzal, hogy nekem speciel nem - és mindjárt be is fejezhetném. És akkor pont úgy tennék, mint az igazi, civil néző - miközben az igazi, civil néző nem ír színikritikát, ha csak nem ment el az esze egészen.